Madarak dalát sodorja a tavaszi szél.

Csak hallgatod, a természet lágy énekét.

Tüdődet teleszívod friss oxigénnel.

Eltünedeznek csendben a halott képek.

Új színekkel telíted elméd,

Csillogó, barna szemed felnéz

A sugárzó Napba…

Fájó emlékeid végre elhagynak,

Hogy majd csak akkor térjenek vissza,

Ha elmúlt a nyár…

Hogy fejed iszonyodva kapd fel egy éjszaka; a párnán

Verejték, könny; a csalódás

Károgó varja mindig visszaszáll.

S talán majd ezután boldogabb lesz az életed.

Agyaddal s testeddel nem játszik majd a képzelet.

Nem iszonyodsz, nem gyülölöd egyszer a virágzó, boldog éveket…

Ez lehetetlen,

Hisz’ az élet oly kegyetlen

Hogy a szó: KÖNNY, elmond mindent,

Elmondja azt is, ami van, s azt is, ami nincsen,

S nem is volt. Nem is lesz.

Mindig csak veszett

Vadak suttogása hallatszik az éjben,

Kik mindentől félnek,

S csak abban látnak feloldozást,

Ha kezükbe veszik a Kín ostorát,

S fogaikat eleven húsodba vájva

Taszítanak egy szentségtelen világba,

Hogy fejed felkapva szomorú párnádról rettegve félj.

Ne reméld,

Hogy elfelejted a vétkesek

Keserü kínpadán hogyan folyik a vér, s hogy remeg

Egy szárnyaszegett rekedt varjú a tél horizontján…

Tested koporsódba vonszolván

Tekintesz rá, ki ellopta az életet

S most visszahozza a verejtékkel, s könnyel teli képeket.

2006-03-28