A Styx partján áll a révész,

Kezében lapul sok rézpénz,

Melyet a holtak nyomtak kezébe, mikor átkelni kívántak

Sok szép napot láttak, elméjükböl kínálnak

Sok emléket, melyet elnyelt a fény homálya

Melyre már csak ök emlékeznek, tiltott órákban.

Elmerülnek a holt testek a folyó tajtékzó habjaiban,

Lelkek szállnak sikítva, boldogan az Alvilág karjaiba,

Hol Hádész az úr, s ö dönt kárhozat és „élet” felett,

Nincs semmilyen tett, melyet ö elfeledett.

Sorban ballagnak a kárhozottak a Styxen túl,

Tömött, rendezett sorban lépdelnek leszegett fejjel,

Míg mindegyiköjüket elnyeli a Sötétség-tenger.

Ódát zengve mentelnek míg világ a világ,

Félhomályban toporognak néha; mind pihenni kíván;

De csattan az ostor a meztelen vállon

Nincs lehetöség, hogy akár egy is megálljon,

De próbálnak maradni a sötétben…

Lesüllyedtek a testek a mélybe,

Karok kétségbeesetten nyúlnak fel az égbe,

Hogy segítsen valaki…

De elfordulnak a lelkek, hogy látni se kelljen

Halhatatlanságban milyen, mikor valaki örökké szenved.

De sok baj között is ott vannak az álmok,

Melyekre még most is úgy vágyok,

Hogy nyújtsanak segítő kezet az élet viharában,

Melynek lökéseit érzékelni lehet odalenn az Alvilágban…

2006.01.11.