Sziasztok!
Felajánlanám ezt a 3 kis novellámat a honlapnak.Én is imádom a vámpírokat. Ezeket depressziós kedvemben íram.
Úton sehová (by:Shinya Seiwa)
A hold fénye derengett az éjben a sűrű ködfüggöny mögött, sápadt fénye világította meg előttem az utat. Körülöttem sötétség és néma csönd. Nem szól a szél, nem susog a fülembe.
Csendesen ballagok, nem törődök idővel; ráérek. Minek siessek, ha senki sem vár rám? Soha nem térek már haza.
Lomhán feléled a szellő. Megsimogatja az arcomat. Fájdalmas emlékek törnek rám, az egykori szeretet, amit már lassan elfelejtek. A törődés, amelyet szeretteinktől kapunk, és milyen jó érzés, amikor egy esős napon átázva állítasz haza és aggódva vár rád valaki! Betakar, kedvesen szól hozzád. Máris nem fázol.
Könny gyűlik a szemembe.
Igen, tévedtem. Azt hittem, nincs senkim. Pedig volt. Ez az én vesztem... Ott volt előttem de nem láttam! Elvakított az önsajnálat. Soha nem felejtem el, ahogy rám emelte azokat a gyönyörű zöld szemeit... Imádtam a mosolyát, olyan őszintén tudott rám nevetni! És én nem vettem észre... Őszeretett... igazán szeretett... engem... és nem ítélt el, mint mindenki más. Elgogadott, pedig nem is ismert... Átlátott az álarcomon...
Nem voltam képőes elhinni, hogy valaki képes engem szeretni. Eldobtam őt. Azt hittem, kinevet majd és belémrúg, ahogy eddig mindenki.
Tévedtem... Miattam halt meg... azt hitte, nem szeretem. Hát hogy ne szerettem volna! Ki ne szeretné azt az angyali arcát, a bársonyos barna haját, gyöngyöző kacagását...? Ostoba lány...
Nem lett volna szabad hagynom, hogy ezt tegye. Meg tudtam volna akadályozni, de nem vettem komolyan. Megtörtént. Most már nincs mit tenni.
Nem tudom ezt feldolgozni. Elfogadhatatlan, amit tettem. Megbocsáthatatlan.
Így nem tehetek mást. Elmegyek. El innen, bárhová, és onnan tovább. Nem állok meg, nincs célom.
Üveges szemekkel nézek magam elé, bolyongok tovább a sötét országúton. Egy kövér könnycsepp gurul le az arcomon, szinte éget. Nem felejtelek el, ahogyan fájdalmaddal a véredben feküdtél... Örökké kínoz majd az emléked...
Egy vámpír emlékei (by: Shinya Seiwa)
Már hetek óta hideg a kezem... Érzem, lassan elhagy a remény... Hideg a szívem, a gyűlölet elemésztette. Talán ezentúl nem leszek képes igazán szeretni...
Szerelem... hiú álom..., mely nem teljesülhet... Hisz' tudna-e szeretni az, kit sosem szeretett senki?? Nem lesz már ugyanaz... A seb begyógyul, de a heg örökre megmarad... Vajon marad-e bennem elég erő a túlélésre? Vajon képes leszek-e felejteni?
Nem... az emlékek az örökkévalóságig kínoznak majd s elemészt a keserűség...
S mindig lesz majd aki belémrúg.
Sosem felejtek... az ilyet nem lehet elfelejteni. A Vész madara lettem, rossz hírek hozója, s bármerre megyek, faluk ezrei égnek majd porba.
Látom a gonosz vigyort az arcukon, ahogy felém hajolnak... élvezik a kínt, amit okoznak. De ők nem tudják, nem értik. Nem érthetik, hisz he néznek is, de nem látnak, nem veszik észre... Már a mindennapok apró örömeit sem képesek megbecsülni...
Mit meg nem adnék, ha a nap melegét érezhetném a bőrömön, szél simogatását az arcomon, a víz lágy hullámait, ahogy a hajamba kapnak...
Sosem szabadulokaz átoktól. Örökké itt maradok. S mikor majd minden elpusztult, akkor majd talán elfelejtem...
Élvezik... de eljön majd a nap, amikor letörlöm az arcukról ezt a kárörvndő, gonosz vigyrt... De most várnom kell, szenvedek... Nem ölhetnek meg, nem tudnak elpusztítani... Ez az undok vigyor... elemésztette őket a becsvágy..., túl kapzsik voltak. Sosem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyednek... De ami megmtörtént, megtörtént, megváltoztatni nem lehet...
S ha majd mindent elvesztettek, akkor majd talán rájönnek, mit is tettek. Visszakívánják majd az időt, amikor elrontották. Emberek, hibáznak. Meghalnak, nem szenvednek soká. Azonban én örök kárhozatra ítétettem. Én szenvdem el amit tesznek, s helyettük is szenvedek.
Én vagyok, ki örökre itt marad, magyányban, fájdalomban, az örök kárhozat sötéjében.
Várok rád... (by: Shinya Seiwa)
Még kísért a múlt, ahogyan kinézek az ablakon, néha mintha téged látnálak ott... még a hangodat is hallom, ahogy a nevemet kiáltod... Sosem felejtelek el... Hiába tettél ellenem, hiányzol.
Nagy titkokat őriznek e romos falak. Fájdalom, nevetés boldogság, könnyek... Minden megfordult itt...
Háború dúlt a közelben, mindenkit besoroztak, köztük téged is. Emlékszem, megígérted, hogy visszajössz értem. Megfogtad a kezem és a szemembe néztél. Ekkor mondtam el, hogy gyermekünk lesz. Könny csordult le az arcodon. Tudtam, jó apa lennél.
S eljött a nap, amikor el kellett búcsúznunk. Azt mondtad, írsz majd levelet, s kitartasz. Szomorúan, szinte sírva vonszoltak el.
Aztán minden nap írtál. Nem tudtam aludni, aggódtam érted. Sokszor órákon át ültem és néztem ki a lemenő napra, arra gondolván, vajon mikor látlak újra. Szorítottam a kezemen a gyűrűt, amit nekem adtál. Simogattam a hasam, és arra gondoltam, milyen jó lesz majd újra együtt, ha elmegyünk innen.
Hónapok teltek el, úgy tűnt, nemsokára elül a harc.
Aztán egy nap éles fájdalom nyilalt belém. Még egy hónap lett volna vissza a szülésig. Tudtam, hogy baj van. Testemet átjárta a kín, leroskadtam a földre. Ott feküdtem a padlón, vérben és órákon át. Hevertem, mint egy darab rongy. Lassan szédülni kezdtem, minden forgott körülöttem. Megbénultam, meg se tudtam mozdulni... Az a pár óra heteknek, hónapoknak, sőt! hónapoknak látszott...
Láttam a lemenő nap vörös sugarait a plafonon... Halványult a szoba, sötét lett. Az utolsó gondolatom te voltál.
Meghaltam talán? ... Még itt vagyok. Mineden elpusztult... Itt maradtam. Téged várlak. Nem nyugszom, amíg nem látlak viszont. Nem eshettél el... Nem lehet...
Bízom benne, hogy hazatérsz. Én mindig itt leszek... És várok rád...
Köszönöm: Shinya Seiwa |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
