Démonok karjaiban Mindössze hatéves voltam, amikor az üldöztetésem elkezdődött. Egyik este mit sem sejtve a barátnőimmel játszottam az utcán. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy alig néhány méternyire tőlem egy baljós, fekete alak ereszkedik lefelé a levegőből. Meglepetten odakiáltottam a többieknek, de ők zavartalanul folytatták a játékukat. Nem vettek tudomást a ködóriásról, aki mindkét kezét felemelve, ott lebegett a fejünk felett. A tüneménynek határozottan emberi alakja volt, de vonásait ködszerűsége miatt nem lehetett tisztán látni. Feje, karja és törzse jól kivehető volt, viszont a lába beleveszett a mélyülő sötétségbe. Az alak csak állt, nem beszélt, nem mozdult. Leginkább olyan hatást keltett, mint egy földre szállt viharfelhő. Nem tudtam a szemem levenni a jelenésről, s bár egyre inkább tudatosult bennem, hogy az óriás árthat is nekem, ha akar, hiszen sokkal nagyobb és erősebb, mint én. Megragadtam egyik barátnőm karját, és vele együtt elindultam az ismeretlen lény felé. Az óriás nem moccant. Aztán, mintha nem kedvelte volna a többiek közelségét, lassan emelkedni kezdett, majd beleolvadt a sötétségbe. Hitetlenkedve bámultam az üres utcát. Nem tudtam mire vélni a történteket. Talán, túl kicsi voltam még ahhoz, hogy felismerjem az esemény jelentőségét, s honnan sejthettem volna, hogy ez a viszonylag ártalmatlan találkozás rémületesebbnél rémületesebb megpróbáltatások lavináját indítja el? A kísértetek sohasem foglalkoztattak, bár nagyanyám idejében hosszú téli estéken, amikor a templomban ültünk, hallottam épp elég rémtörténetet. Arra, hogy velem is előfordulhat ilyesmi, álmomban sem gondoltam. Pedig pár évvel később, újabb kaland következett. A család lakodalomra készült, de édesanyám még nem érkezett meg a kórházból. Ezért kimentem az udvarra, hogy ott várjam. Ahogy magamban játszottam, észrevettem, hogy egy fiatal nő jön be a kapun, aki nagyon hasonlít az édesanyámhoz. Közelebb sompolyogtam a látogatóhoz. S rám pillantva a kedves arcú asszony elmosolyodott. Nekibátorodtam, és illedelmesen megkérdeztem, hogy kit keres. De a mosolygó asszony azon nyomban kámforrá vált! A kert és az utca ismét üres volt. Rettenetemen csak az segített, mikor a szüleim hazajöttek a kórházból. Ők persze hitetlenkedve fogadták a mesémet, amikor viszont pontos leírást adtam az ismeretlenről, elkomorult az arcuk. A leírás ugyanis hajszálpontosan illett egy lányra, aki akkor halt meg, amikor én születtem. Ezután jó pár év csend következett. Megnőttem. Olyan lettem, aki –mint a tizenévesek többsége- szeret szórakozni. Nem is gondoltam többet a gyermekkoromban történt kísérteties jelenségekre, mert úgy éreztem, baráti körömben semmilyen veszély nem fenyeget. Egyik éjjel, a szokásos időben- dél felé- a haverokkal hazafelé tartottam. Egyszer azon vettem észre magam, hogy már mindenki elbúcsúzott tőlem. Én a városka szélén laktam, így egyedül maradtam. Félénken körbenéztem: a lámpák gyér fényénél baljósan kirajzolódtak a házak kapui, a borospincék bejáratai. A fák sejtelmesen hajladoztak, a bokrok barátságtalanul susogtak. Nem mertem elindulni. Ott toporogtam az út szélén, de hamarosan mentő ötletem támadt: elhatároztam, hogy megvárom, míg arra jön valaki, aztán az illetővel együtt szép nyugodtan, hazaballagok. Az ötlettől azonnal megnyugodtam. Körbekémleltem, hátha elém, vet valakit a vakszerencse. Nem kellett sokáig várakoznom. A késői időpont ellenére egy fiatalembert fedeztem fel, aki éppen arra ment, amerre én laktam. Bár nem ismertem az illetőt, nagyon megörültem neki, és tervemhez híven, nyomába szegődtem. Minden félelmem elpárolgott, hiszen tudtam, hogy most már semmitől nem kell tartanom. Mindvégig a titokzatos idegent néztem, aki egyenesen lépdelt előttem, és kissé oldalra fordított fejjel egyre csak az útszéli bozótost figyelte. Kicsit furcsálltam, milyen komótosan lépked, mintha céltalanul bolyongana az éjszakában. Ezét megszaporáztam lépteim, hogy kiderítsem, ki az a fura figura, akinek ráadásul, férfi létére, vállig ér a haja. Már majdnem beértem az idegent, mikor az hirtelen eltűnt a szemem elől. Meghökkentem. Vajon hová tűnhetett a férfi, hiszen egy pillanattal előtte még ott volt előttem?! Meglepetésemet jeges félelem váltotta fel, amikor eszembe villant a két hasonló eset, amit gyerekfejjel éltem át. Nagyon megijedtem, és csak futottam, futottam, ahogy csak bírtam, egészen hazáig. Azon az éjszakán töprengtem el először azon, hogy vajon mit tartogat számomra a jövő. Ekkor még bíztam benne, hogy talán sikerül elfelednem mind a három kalandot, és úgy élhetek, mint bárki más. Tévedtem. De ki láthatta volna előre, hogy a házasságkötésem után, amelytől a menedékemet reméltem, a körülöttem kavargó rejtélyes erő nemhogy szertefoszlik, hanem új családomnak tagjaira is kiterjeszti a hatalmát? Mert bárki vagy bármi is volt a kínzóm, hamarosan jelét adta annak, hogy mennyire ellenzi ezt a házasságot. Az esküvő után nem sokkal ugyanis szörnyűséges módon mutatkozott be nekem, mint a fiatalasszonynak: majd’ három évtizedes üldöztetésem legrémesebb fejezete következett… Egyik éjjel éjfél körül felriadtam álmomból, s éreztem, hogy soha nem tapasztalt nyugtalanság vesz rajtam erőt. Nem értettem a dolgot, de amint kirepült az álom a szememből és felpillantottam, ereimben megfagyott a vér. Egy vonások nélküli emberi arc bámult rám közvetlen közelről. Az arc koromfekete volt, mintha a sötétségből gyúrták volna, két szeme helyén pedig egy-egy ovális karika tátongott, amikből gonosz, vörös fény áradt… S e szemek mereven és fenyegetően figyeltek. Minden erőmet összeszedve hisztérikus sikításba kezdtem. Mire a férjem felébredt, a jelenségnek nyoma veszett. Nem mertem elmondani, mit láttam, hiszen eddigi tapasztalataim alapján jól tudtam, hogy senki sem hinne nekem. Inkább azzal magyaráztam ki magam, hogy rosszat álmodtam. A gonosz, világító szemű fantom, többé nem is jelentkezett. Átadta helyét újabb, eddig még soha nem tapasztalt megjelenéseknek. A következő években feltornyosultak az események. A láthatatlan gonosz, aki eddig csak tisztes távolból figyelt, megmutatta, hogy számára nem léteznek játékszabályok. Gyanútlanul aludtam, mikor egy éjjel arra ébredtem, hogy éles fájdalmat érzek a bal karomban. Ösztönösen odakaptam, ahol a fájdalom forrását éreztem. Vér tapadt az ujjaimhoz… Rögtön villanyt gyújtottam, hogy megvizsgáljam a sebet. Három, nyílegyenes, párhuzamos, kb. öt cm hosszúságú vágást fedeztem fel a karom belső felén… Sejtelmem sem volt, mi történhetett. Körmeimet mindig rövidre vágtam, az ágyban pedig semmi sem karcolhatta fel a bőröm. A rákövetkező éjszakákon hol a nyakamon, hol a karomon, hol a lábamon jelentek meg a titokzatos vágások, mindig ugyanúgy, ugyanakkora távolságban. Olykor egy-egy szúrásnyom is állt előttük, ördögi, vérrel írott felkiáltójelekké varázsolva az ismeretlen eredetű sebeket. Egy éjjel, amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a szoba levegője minden átmenet nélkül, lehűl. Rögtön tudtam, hogy újabb kaland vár rám. Szívem hevesen kalapálni kezdett, torkom kiszáradt a rémülettől. S ebben a pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valaki mozog a dunyhámon. Mintha egy láthatatlan, gonosz manó lépkedne rajta, úgy süppedt be a puha takaró. A manó egyre feljebb és feljebb kapaszkodott, éreztem, hogy a valaminek súlya van, olyasféle, mint egy kisgyereknek. Mély lélegzetet vettem, és egy elszánt mozdulattal ledobtam magamról a dunyhát. Kis idő múlva hallottam, hogy a lányom, aki a szomszédos ágyon aludt, álmában nyöszörögni kezd, és sírós hangon azt kéri, hogy hagyják békén. Szélsebesen kislányom felé fordultam, és döbbenten láttam, hogy a lányom, még mindig álmosan, valami pókhálószerű dolgot próbál levakarni az arcáról… A különös kísértet figyelme ezután hamarosan az egyik kályhára terelődött. Egy este, miután a férjem és én ágyba bújtunk, az ominózus kályha csöve kiugrott a helyéről, mintha puskából lőtték volna ki, majd a szoba kellős közepére zuhant. Boldogan induló házasságom, röviddel ezután válással végződött... Ezen kívül, számtalanszor történtek látszólag teljesen értelmetlen események: magától lekapcsolódott a villany, a rádió, s amikor felkapcsoltam a zseblámpámat, amit érthető okokból mindig a kezem ügyében tartottam, az vad villogásba kezdett, mintha földöntúli fényjeleket továbbított volna, s végül kialudt. Éjszakánként tompa lépések zaja hallatszott a belső szobából, ahol a barátom aludt. Amikor egyszer bekiabáltam a férfinak, hogy maradjon már csendben, az átjáróban levő hatalmas asztal, nagy ropogással felborult. A hálószobában álló kályha pedig még mindig nem fejezte be különös tevékenységét. Egy alkalommal, amikor lefekvés előtt ellenőriztem a kihűlőfélben lévő kályhát, csak a szokásos szürke hamut találtam benne. S mégis, az éjszaka közepén hangos tűzlobogásra riadtam. Azonnal kiugrottam az ágyból… s a kályhában, ahol egyetlen papír- vagy fadarab sem volt, vígan pattogott a tűz. Néhány nappal később az a kis halom gyújtós égett magától hamuvá, melyet a kályha mellé tettem száradni…