Sötét, csendes éjszakának néztem elébe.
Még nem volt sötét, bár az idő már 8-9 óra felé járt, de egy meleg nyár volt. Sokkal később esteledett.
Már vártam, hogy beesteledjen. Nem kedvelem a Napot.
A Nap nagyon lassan ment lefelé... Félig láttam merre áll az égen. Nyolc óra fele, nyarankét, elhúzom a sötétítőm egy részét, úgy, hogy engem ne érjen a Nap, s néztem, ahogy elkezdődik az "én nappalom".
Vártam, hogy feljöjjön a Hold. Ma nagyon szép lesz. Egy felhő sincs az égen. Holnap hideg lesz emiatt. Nem baj! Attól ma még láthatom a csillagos eget!
Lement, végre, a nap.
Csendes éjjelnek nézek elébe...
Felkelek a székemről. Kipárnázott. Kicsit oalyan mintha egy trónon ültem volna.
Kinyitottam az ajtó nagyságú ablakomat.
Egy ideig hallgattam az éjszaka hangjait, majd kiugrottam a néma éjszakába.
Az utcán nem jár senki most... vagy legalábbis azt hiszem.
Néhány idétlen tinédzserfiú elkezd nevetgélni a hátam mögött. Azt gondolják, hogy nem hallom őket - pedig ez nem így van. Nagyon finom a hallásom, szaglásom, s a látásom.
Hallom, hogy a ruhámon nevetgélnek.
VHosszú, fekete ruha, jó meleg, vörös mintákkal. Nekik ez a ruha nem tetszik.
Hirtelen megforfulok.
A fiúk megrettennek. Arcukra fagyott a mosoly.
Lépek egyett.
Körülbelül öten vannak.
Mégegyett lépek. Két fiú elszalad.
- Ki maga? - kérdezi az, aki a legjobban nevetett rajtam.
- A Végzeted! - mondtam, majd egy ugrással a fiú melett termek, s a nyakába mélyeztem a fogam...