Emlékek, melyek a múltban élnek.
A jövőben mindig is félve éltem.
Estében rémségek élnek,
Ha lehunyom szemem
Ők eljönnek és elnyelnek.
Nem engednek ebbe a világba visszatérnem
Tudod mennyire szeretelek,
mindennél jobban szeretlek.
De nem tudok megbirkozni e szörnyel, mely egészen elnyel.
Vér és félelem,
gyász és harag,
mely ebbe a rémálom világba száműzetett.
Felkelnék de nem lehet,
mert a múltam nem enged
engem, a felszinre,
hogy megsimíthassam utoljára kezed
és ajkam ölelje védje tested.

Testem fáradt, lelkem
te nem értheted,
ki nem elemezheted.
Külön világban élek
ahol semmi elsem érhet
és téged
ki egymaga szeretett,
kizártalak, és most elsűlyedek
a gondok tengere elnyel
mert én nem engedem, hogy mégegyszer
bárki megbántson és eltemesen,
hibáztasson azért mert más vagyok mint ezek az emberek.
Az életben feledett szörnyű rémképek
amik engem megragadnak és megfélemlitenek.
Hát búcsuzom, és élve eltemetem,
magam, még elfeledsz
s már nem szeretsz
Sosem engedem,
hogy bárki a közelembe legyen.
Még téged sem.
Bármennyire szeretlek, kedvesem.

Mikor a pengét a kezembe vettem,
és csuklómat vágva ráébrettem
életem nem vol más
csak egy borzongató lélek látomás.
Mikor eremből elfolyt a vérem
akkor éreztem
sosem tudtam igazán hinni, szép is lehet az élet.
Amikor megismertelek
kigyúlt egy pici csendes fény sziget
mely az élet-öröm-érzésekhez
közelebb vezetett.
S már azt hittem én is lehetek
De jöttek, és elragadtak, magukkal cipeltek
a multam és jelenem rémes
véres, szörnyekkel ékes,
élet képek
Küzdöttem, hittem, jobb lesz,
Ott lesztek és fogjátok kezem
de hibáztam s a kéz ami eddig erősen fogott most porba dobott és
beletemetett
S mikor már csak testd ölelt és óvott a rémektől, láttam, hogy fogytak el
szemedből a fények
de engem nem engedtél hosszú éveken át a rémeknek
Én voltam tul gyenge.
S feladtam, mert a zsenge gyermek
nem tudhatta, mien remek
az örült telihold, a gyászzene,
a pénz, a tánc. az élet.
Sosem tudtam mien az ha óvnak és ölelnek ha igazán szivbül lélekből
szeretnek
És nekem csak annyi a dolgom, hogy viszont szeresselek.
De elhitettem veled, hogy csendben
elmultak a látomások és kiáltásom most elnyomja a temető csendje.
Te találtál rám a fürdőszoba csempén
te látad ahogy vérem magába ölel engem
S szemem nem észlel mást csak a sötétséget.
Felemeltél, öleltél s csókóltad arcom, nem engedtél el
pedig tudtad elhagytalak téged.
De te még most is szeretsz pedig nem lehetek veled.
mert engem magábba zár a csend
éjszaka ha koporsom fedele megremeg
szobádban a függöny meglebben
Én járok ott veled mert buta játék a képzelet.
S mikor elképzeled mien lenne életem
s akkor este te hamarabb érsz be
akkor megmentheted volna e beteg életelen ember testet.
Kit szeretél amikor kacagott a száj és fénylett a szem.
A betegséget előled maszkkal elrejtettem.
Tudom azt mondtad "miért te kis hülye?"
És azóta az este óta sokszor elképzelted
mi lett volna ha sosem ismersz meg
és nem szeretsz, nem próbálsz megmenteni.
Lehet magammal rántottalak, megfertőztelek
már te is a sötét éjt, te is jobban kedveled.
Sokat gondolkoztál mi értelme élned nélkülem
Mi értelme az életnek?
S ha van is mit érdekel?!
Csak fekszel s elképzeled ahogy a csempén fekszel és felvágod ered
és elfolyik véred.
Együtt leszünk örökre a temető földben.

Szemedben könnyek tükröznek egy emléket amikor először nevetek
együtt veled.
Bár felébrednék és ott lennék meleted.
Ölelhetnél, védhetnél.
Mert tudod az élet elvesz tőled.
S most testedbe félelem markol, ahogy a késpengét a kezedbe veszed.
De tudod csak igy lehetsz velem.