Tavaszelő. Tél vége, az utcák fázósan dideregnek, a házak közelebb hajolnak egymáshoz a hidegben. Még elutasító a kinti idő, de már nem komor és zárkózott, mint a végtelenné mélyülő téli éjszakákon-már sejtetni engedi az eljövendő enyhe, szép estéket, a tavaszt; a természet megbocsát, és felenged fagyos távolságtartásából. Valami hószerű szállingózik a szélben, és gyengéd esése közben meg-megcsillan pelyhein a hold fénye; olyan, mintha ezüst pontocskákká szilárdult könnyek peregnének az ég szomorú csillagszemeiből, s föláztatják az utca kövét. A hold… igen, a hold is fenn van, félig felhő takarja, de a félkaréj, amit látok belőle még, tiszta és fényes. Körülötte gyermekei, a csillagocskák, de ő sápadt, és sír. Kegyetlenül szomorú, akárcsak én.

Mi lelt, hogy az égre nézek és elfog a bánat? Hiszen minden éjjel ezt teszem. Az égre nézek, szemem sarkából megkeresem biztos támpontomat, a boszorkányos középkor méltatlanul bemocskolt áldozatát, és ha megtaláltam, vállat vonok: megvan még. Akkor ma sem jön el a Gyehenna. Az Öregek már megint túlaggódták magukat.

De ma éjjel meglep ez a különös szívfájdalom. Zsebre tett kézzel, makacsul leszegett fejjel járom a várost, pereg rám a fekete szemfedő porrá tört sírása, és lassan olyan nehéz leszek, hogy vonszolni is alig bírom már magam. Az érzés ellen nem lehet tenni, nem segít semmi, hogy elűzzem, tényleg semmi: magától jön, belekapaszkodik a bőrömbe, a ruhámba, az átkozott halott szívembe, és nem enged el, sokszor napokig. Olyan vagyok, mint akire évek hosszú sorának minden bűne egy-egy láncszemet kötött, s most olyan már az a lánc, hogy csak botladozva tudok tőle járni. És persze vannak olyan bűnök is, amelyek megváltására nem elég egy láncszem. Nekem is sok ilyen bűnöm van. Sőt, ha őszinte akarok lenni, többnyire olyanok vannak. Sok bűnt követtem el, és mindegyikre tisztán emlékszem. Az elsőre a legélesebben; de az még azelőtt volt. Mára azonban már tudom, az pecsételte meg a sorsomat.

Sokat éltem. Métely vagyok a világon, bár ezt még senki nem vetette a szememre. Az Álarcosbál, persze. Keserűen elhúzom a számat, és belegázolok egy pocsolyába. Nem tudom, mi segíthetne rajtam. Pokolian fáj belül valami, és nincsen senkim, akinek kipakolhatnék. Igaz, akkor sem volt, az Ölelés előtt; de egy élő szívet mégiscsak könnyebb egyedül cipelni, mint egy holtat. Aki Atyám volt Atyám helyett, már rég itt hagyott, és hiába ismerek sok hozzám hasonlót szerte a világban, ők nem ismernek engem. Körbenézek, hova kiálthatnám, hogy pokolian hiányzol, Lord Armageddon, és elveszett vagyok nélküled, de az utca nem hajol a vállamra, és nem suttogja, hogy mesélj. Inkább csöndben maradok, és továbbvonszolom magam.

Azt sem tudom, merre járok már; gondolataim kiszakítanak közvetlen, tapintható környezetemből, és a semmibe visznek, pedig nem is szólnak semmiről. Vagy talán éppen azért. Ugyan miről is szólhatnának a gondolataim? Én magam sem szólok semmiről. Semmi másról, mint a végtelen sötétségről. Megyek az utcán, és úgy érzem, teljesen értelmetlen az egész világ. Nem itt vagyok- és hirtelen azon kezdek el gondolkozni, hogy tulajdonképpen nem vagyok sehol. A halandó világ számára én már 125 éve halott vagyok, s az „közösség”, ahol nem-létem komor napjai telnek, halottak groteszk maszkabálja. Régen azt mondták nekem, hogy akik meghalnak, megszűnnek létezni; akkor hol „élünk” most, létezünk-e egyáltalán, és ha igen, kik vagyunk, Istennek miféle megalázott fattyai, akik bűntelenül születnek, és a kárhozatban égve végzik?! Hallod, Isten kérdezek, én, akitől elvetted az egyetlen igaz és szent üdvözülést: a halálban való megnyugvást! Kérdezlek, és megvádollak, hogy mi alapján teszel különbséget köztünk és az emberek között? Ádám és Éva ugyanúgy bűnt követtek el, mint Kain, megszegték egyetlen parancsodat, visszaéltek a bizalmaddal, te megpecsételted őket ezzel az úgynevezett „eredendő bűnnel”, aztán itt van, megbocsátasz nekik mindent és megígéred a feloldozást. Igazságtalan vagy, hatalmasnak mondott Isten: a Bibliában egy szó sincs arról, miért volt neked kedvesebb Ábel áldozata. Nincs megindokolva, itt van, tessék, fogadjátok el, ez Isten akarata… és akkor mi ez a jézusi duma, hogy „Isten színe előtt mindenki egyenlő”? Ez egy merő hazugság, olyan, amilyet akármelyik Ravnos ki tud találni. Hazug vagy, Isten, és részrehajló. Kain elköveti bűnét, és te jelet teszel rá ,hogy senki, akivel érintkezik, meg ne ölhesse, szenvedése hosszú és gyötrelmes legyen, az idők végezetéig  tartson és senki attól meg ne válthassa őt. És neki nem bocsátottál meg. / Mégis milyen alapon tetted ezt meg akkor Ádámmal és a feleségével?/ És nem csak tőle tagadtad meg a feloldozást; megátkoztad egész nemzetségét, és az emberek „eredendő bűnét”, amit ők érdemelnének meg, mi viseljük. Mondd meg, igazságos ez egy olyan istentől, akinek legfőbb attribútuma az irgalmas megbocsátás és az igazságosság? Rég nem hiszek már benned. Ha jól utánaszámolok, épp 125 éve.

A keserűség leülepszik bennem, megül a lelkem mélyén, mint a korom a tűzzel elpusztított városok romjain. Az emberekénél emberibb a szívem ilyenkor, vagy ha nem, hát olyan mélyen járok a kárhozottak poklában, mint soha még. Az ilyen borzalmas éjszakákon mindig feltámad bennem egy időre a perlekedés Istennel, s aztán, amikor lehiggadok, mindig rálegyintek: minek? Nincsen értelme. A mi fajtánktól elvették a szólás és a protestálás jogát; hiába beszélnénk, nincs, aki leüljön velünk és meghallgasson. Hagyjuk, hagyjuk.

Csodálkozom, amikor az embereket az elkeseredettségről hallom panaszkodni. Olyan rövid az életük, hogy igazából idejük sincsen annyi tapasztalatot gyűjteni, amennyi az elkeseredéshez kell. Mert az ember sokat kibír; a mi fajtánk még többet Rá vagyunk kényszerítve. De ők egyszerűen gyávák, erről van szó, gyávák és gyengék ahhoz, hogy szembenézzenek a nehézségekkel; én tudom, egykor én is ember voltam. De mára már végzetesen megváltoztam, és a halálomat jelentené, ha ugyanolyan lennék mint ők. Nekünk is vannak törvényeink. Farkastörvények. Vagy még rosszabbak. Persze, csak igazodnak a világhoz. Végül is jó törvények. A Hat Hagyomány, így nevezte el őket valami romantikus lelkű törvényhozó. De nem is ez az, amiről beszélni akartam. Ha igazán tudni akarja bárki is, mi az elkeseredettség, a belefásultság, a félelem, a fojtogató magány és a tökéletes távlattalanság, nézzen be hozzánk. Itt megtalálja majd azt, amiről soha senki nem beszél: a mi létünk a legtisztább példázat annak, milyen tökéletesen értelmetlen az élet.

Az ilyen éjszakákon, amikor apró ujjacskáival belémkapaszkodik ez a megmagyarázhatatlan szomorúság, sírni volna kedvem; de mivel sírni már oly régen elfelejtettem, szárazon égő szemmel bolyongok az éjszakai, majdnem kihalt utcák rám szakadó majdnem-csöndjében. Csönd? Érdekes kérdés. Elkeserítő. 125 éve nincsen számomra csönd. Néha nagyon hiányzik; amikor úgy kellene egy percnyi nyugalom, és a három utcával lejjebb elhúzó kocsik fékcsikorgását is meghallom, gyakran hiszem azt, hogy bele fogok bolondulni. Aztán figyelmeztetem magam. Ez már rég megtörtént

Rám törnek a belefásultság és a hiábavalóság kínzó gondolatai, és bármit is teszek, bármire is próbálok rácsodálkozni, hogy lopjak magamnak néhány tiszta és világos-világos, a szó igazi értelmében- gondolatot, minden csak arra emlékeztet, ki vagyok és hol a helyem. A Holdról pusztulásunk előre megjósolt bekövetkezése, a Gyehenna- már aki hisz benne / mindenki néhány elborult agyú Öreg hagymázas látomásának tartja, és röhög rajta, de véleményem szerint azok is ezzel kelnek és fekszenek, akik nem hisznek benne; mert ha egy képtelenség megtörtént és megtörténik folyamatosan, nap mint nap a szemünk előtt, egy másik miért ne történhetne meg /;  a fekete égről a Hercegem hosszú, sötét haja, a házakról évszázados távolságokba veszett régi életem /már sokat gondolkoztam, sajnálom-e vagy nem, de azt hiszem, ez lesz életem egyik örökre megválaszolatlan kérdése /, az utcákon összegyűlt pocsolyákról az a hatalmas reménytelenség, amit magammal vonszolok éjszakáról éjszakára. És nehéz, egyre nehezebb a terhem, az ördög tudja, hogy van ez, hiszen ma még nem is öltem, és nincsen senki, aki segíthetne nekem. Hozzám hasonló társaim mind a saját bajukkal vannak elfoglalva.

Borzalmasan egyedül vagyok, és ez a bensőmet szorító valami csak nem akar távozni. Eszembe jut valami, megpróbálok megszabadulni tőle, nekieredek a szemerkélő esőben, utolérek egy esernyővel hazafelé baktató férfit; elkapom a nyakát, félrerántom a fejét és kimeresztett fogaimat belevágom a torkába. Ritkán vagyok ilyen kérlelhetetlen. Iszom.

És borzalmas fájdalom hasít belém, amikor elernyedt, élettelen testét karjaimból a földre engedem. Azt hittem, a vér majd megnyugtat, elűzi fölülem valamennyire éveim nyomasztó súlyát és emlékeit; ez volt az egyetlen módszer, amiről azt hittem, valamennyire is segíthet rajtam ma éjjel. Ott állok, áldozatom kicsavarodott testhelyzetben fekszik az utcán, körülötte a járdára keményen pattognak az esőcseppek, az esernyője pedig nyelével fölfelé, félrefordulva hever egy pocsolyában, és hullik bele az eső. Várom, várom türelmetlenül a megnyugvást, és amikor ránézek a férfi arcára, amiből hirtelen szaladt ki a vér, már nem halogathatom annak beismerését saját magam előtt, amit tulajdonképpen már nagyon régóta sejtek és tudok: hogy menthetetlen vagyok. Végleg elvesztem.