On the throne of shadows

                                                                       /Árnyak trónján/

Milyen sokszor, s hányan mondták már, hogy túlságosan veszélyes csupán egy pillérre építeni az élet építményét. Hányszor mondták már, s én mindannyiszor tudtam: okos emberek véleménye ez, s mélységesen igazuk van. De akkor még úgy tűnt, a levegőben lóg a mondanivalójuk, céltalanul, a való élethez, a mindennapok gyakorlatához való mindenféle kötődés és kapcsolat nélkül.

Ma már tudom: gyilkosabb igazságot keveset hallottam 170 évnyi életem során; s még akkor is, ha másokhoz viszonyítva oly keveset éltem is, ezek után a vészterhes évek után megtanultam, hogy sem időben, sem térben nincs menekvés és nincsen bizonyosság. Mi mindannyian túlságosan hanyag építészek voltunk…

Egy magas, karcsú alak állt a Willow’s End Temető dombján az egyik új sír előtt; a nap már lement, ám a sötétségbe hajló szürkületben milliónyi apró lángocska rebbent ide-oda a sírok kövein, templomi hangulatot árasztva az egész temetőben. Mindenszentek napja volt. A halottakra való emlékezés estéje. Már viszonylag későre járt, és a nagy tömeg elhagyta a temetőt, de még így is többen voltak a Willow’s Endben, mint átlagos napokon.

Az alak már órák óta ott állt, lehajtott fejjel, mozdulatlanul; körülötte régebbi sírok voltak, amelyeken alig lobogtak gyertyák vagy mécsesek, s így csupán néha-néha libbent felé a távolabbi sírok lángjainak halvány fénye.

Ott állt, mozdulatlanul; alakját földig érő fekete kabát takarta, s hosszú fekete haja most az arcába hullott. Az emberek nem mertek közelebb menni, de távolabbról sokan megbámulták őt; s aki ránézett, a bánattól hirtelen összefacsarodott a szíve. Senki sem tudta, ki ő; de alakja úgy sugározta a fájdalomtól megtört szív keserűségét, hogy mindenki azonnal megérezte súlyos bánatát. Úgy állt ott, mintha maga a fekete gyász öltött volna benne testet.

Aki valamennyire is közelebb merészkedett, az egyszerű, dísztelen fekete sírkőre vésve csak ennyit láthatott: Nevarest Therion 2002.

Biztonságot kerestünk mindannyian… és a te elméd felfogta, hogy az, amit még mi is annyira vágyunk, ami még számunkra is létfontosságú ahhoz, hogy képesek legyünk önmagunk ellen önmagunkért küzdelmet folytatni a nap és az éjjel minden másodpercében, egyszerűen nincs, nem létezett soha, és mi üvegoszlopokra építettünk egy egész társadalmat… Az Álarcosbál is csupán függöny, és nem biztos védelem. Ami az egyetlen menedéket hozhatná nekünk, az nem más, mint egymás közelsége; de amire minden kapcsolatomat építettem, titokban vagy éppen bevallottan, az most mind összeomlott; s a sírod jelenti a romjait mindannak a hitnek, amit kínkeservesen építettem föl azóta, hogy idejöttem…

Mert az egyetlen dolgot, ami bármiféle reményt is képezhetne sötétségbe borult életünkben, azt, ami azt sugallhatta volna, hogy bár a rossz is maradandó, de ha lehetséges valami jónak és szépnek a túlélése a létezésünkben, az a halhatatlanság által örökkévaló lesz, ezt most magaddal vitted Végső Pusztulásodba, Therion… hitemet az állandóságról, hitemet a testvériségben lelt biztonságról; hitemet abban, hogy igenis létezik olyan dolog, ami NEM múlik el…

Most már látom, hogy bármily hatalmasak legyünk is, még mi sem vagyunk képesek átgázolni a világmindenség összes törvényén, még ha látszólagosan le is romboltuk a halandó ember világának legnagyobb s legborzalmasabb korlátját: az élet végességének, Halál Őfelsége létezésének törvényét. Nem attól félek, hogy meghalok; hiszen én sohasem éltem igazán… s hányszor léptem már át a küszöböt! S még ha szigorúan is akarjuk értelmezni a halál fogalmát, akkor is átléptem már a Fekete Kapun. Eintemahan hurcolt magával; talán ismerted őt. S nem is a Végső Halál irgalmas ölelése az, ami fájdalommal taglózza le mozdulatlan szívemet; hanem a hit és remény megüresedett helye a lelkemben, amely arról beszél, hogy elmúlik minden, és nincsen biztos pontunk még nekünk sem, amiben megkapaszkodhatnánk, ami mellett elcsitulhatna űzött létezésünk- saját halhatatlanságunk is csak álca, amivel gyökértelenségünket próbáljuk leplezni szánandó kétségbeeséssel, és nem menedék, ami legalább egyetlen lélegzetvételnyi megnyugvást jelenthetne, miközben körülöttünk s bennünk teljes erejével tombol a káosz, a pusztítás, a kegyetlen halál!

Valaki kivált az egyik kis csoportból, amelyekből még volt egy-kettő a temetőben, s lopva vagy nyíltan mind őt figyelték; felé indult, arcán szánalom és részvét. Az alak, bár biztosan meghallotta a száraz levelek zörgéséből és a férfi cipőtalpának kopogásából a köveken, hogy valaki közeledik felé, mégsem rezdült; szoborszerű mozdulatlansága mostanra ijesztővé vált, s többen, igaz, nem mentesen a részvéttel palástolt szenzációéhes kíváncsiságtól, amely nem ismeri a tapintatot és a kegyelet szentségét, aggódni kezdtek érte.

A férfi odaért hozzá, s kissé bizonytalan mozdulattal megérintette az alak vállát.

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy gyászában megzavarom… csak szerettem volna megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Már régóta áll itt, és…

            A férfi bizonytalanul elhallgatott. Az alak csak most mozdult meg, de olyan lassan, hogy szinte sütött belőle: még ez a kis erőfeszítés is iszonyú fájdalmába került. A férfi felé fordította a fejét, és ráemelte a tekintetét; a férfira holtsápadt, kiüresedett tekintetű, fiatal, alig húsz éves női arc nézett vissza, s olyannyira tele volt bánattal, hogy a férfi önkéntelenül is tett hátra egy lépést.

-Ó, asszonyom…-habogta- igazán kérem, ne haragudjon rám… csak hogy…

Ha lehetett, a női alak külsejénél a hangja még szomorúbb volt.

-Nem tesz semmit- mondta halkan, s keskeny, vértelen ajkai alig mozdultak- Köszönöm. Most hagyjon magamra, kérem.

-Ahogy akarja, hölgyem… őszinte… részvétem- dadogta a férfi, és valamiféle ösztönös riadalomtól hajtva, s a lányt szinte érezhetően körülvevő mély, fekete gyásztól való félelmében sietve otthagyta őt.

            A lány újra lehajtotta a fejét, és pár pillanat múlva visszadermedt előző mozdulatlanságába.

            Nem te vagy az első, akit idáig elveszítettem, és azok, akik előtted elengedték a kezem, szétszaggatták a szívemet; ugye tudod, leginkább kire gondolok… de úgy érzem, te testesítetted meg a szemem előtt legtisztábban azt a nemlétet és azt a halált, ami a Golconda nélkül bizonyosan az én sorsom is lett volna; ezáltal érthettem meg legközvetlenebbül, legpontosabban a Pusztulásnak lényegét, és sötétségbe hullott életünk oly tökéletes értelmetlenségét… mondhatná persze bárki, hogy könnyű szívvel beszélek, mert a Golconda elpusztíthatatlan pajzsa megadta számomra a ritka kegyet, hogy valóban olyan halhatatlan legyek, akit nem fenyeget a Végső Halál réme, s csupán akaratomtól függ, hogy hogy a végtelen létezést választom, vagy az elmúlást; s ha az utóbbi mellett döntenék, a kezemben van a döntés a helyet és az időt illetően is. Igen, Therion… lehet, ez halvány emlékeztetője némi szabadságnak? Talán, igen… de megkönnyebbülés, vagy megnyugvás, az nem. Boldogság? Ugyan már.

            Mindenre úgy emlékszem, hogy tudom: haláloddal soha be nem záruló sebet hagytál bennem, s izzó vassal égetted a sebembe a nevedet. Emlékszem a verseidre is, amikről soha nem tudtam eldönteni, hogy józan vagy őrült állapotban írott soraid a komolyabbak… de meglehet, nem volt különbség. „Míg csatakürtök zajgásától volt hangos a táj, az én fülemben egy magányos furulyás dala esengett. Mély vizekben kúszott utánam csöndesen; elbűvölt erdők széljárta lombja játszott a hajamban… tűlevél lennék fenyőágak mélyén zölden, csöndesen, bölcsen…” Ezt rólam írtad, s ’Tündér’ a címe… soha nem fogom megtudni, hogyan jutottak rólam, éppen rólam ilyen gyönyörű gondolatok az eszedbe… Kettős éjszakában éltél, pontosan úgy, mint én valaha, s én még így, tapasztalataim birtokában is csak statisztálni voltam képes pusztulásodhoz; teljes erőmmel szorítottam a kezed, te mégis egyre csak süllyedtél és süllyedtél…

            A lány válla megrázkódott, és végtelen mélységekbe vesző tekintetéből egy-egy vérkönnycsepp hullott a dísztelen sírkőlapra. Egy sötétbe öltözött férfialak jelent meg mellette, hangtalanul, akár az árnyék; odalépett mellé, és átkarolta a vállát.

-Ezer trónusáról a Pokol feláll és tiszteleg- suttogta.

A lány nem mozdult; ajka remegett néhány szót csupán.

-„Nincs boldogság fájdalom folyója nélkül

Nincs boldogság, ha a világ összes vére kiárad is

Nincs boldogság, még ha minden folyó bánattal és kínnal telik is meg;

Mert csak éj van, és fájdalmat vérző, húnyó csillagok;

És ujjaival saját szemfödelébe kapaszkodik a világ…

És mikor utolsó csepp vére is elhullott az éjnek,

Magamra csukom a halál kapuját.”