A falba zárt dalnok

Csak én hallom, ha csöndben,

szívem lassú verésével üldögélek egyedül,

és olyan halk minden jele

az életemnek, akár egy temetés.

S gyakran egyébként is érzem

minden vércseppem folyásával

szegény szomorú szívemen keresztül,

mint egy lassú, alvilági folyó,

hogy már csak a halálom van hátra.

És ha ott ülök szép, komoly csöndben,

életem végére vágyódva titokban,

megszólal ismét a falba zárt dalnok.

Furulyájának el-elcsukló hangja

oly fájón cseng, oly szomorún,

hogy nem tudom, lehet-e élni még

ezután, ezzel a dallammal,

örökké égő, nyílt seb a lélek burkán;

így sír a befalazott dalnok,

fiatalon, örökifjan áll a halál kapujában

mindörökké, és furulyája szól

csöndes napokon, szomorú éjeken,

mintha nekem dalolna a zene,

mert másnak nem zendíti meg szíve húrjait,

más nem hallja a szomorúság sagáját, végtelen dal,

ó, más nem, csak én, édes testvére

a falba zárt dalnoknak; így ülök

boldogtalan zenéje halovány,

félrecsukló hangja mellett, mintha

siratnám elmúló életemet,

azt, ami árnyékban dobogott,

amíg csak a falba zárt dalnok

furulyájának szava el nem hív

messze, ahol engem is falba zár a halál.

Ő és a halál

Reszketnek a gyertyák;

oly csönd honol most a halál birodalmán,

hogy hallani lehet, ahogy lélegzik a sötét.

Rég megfizettem már minden tartozásom,

s nincs mire várnom, mert ahol fény van,

hangos szó és zajos zene,

én elsorvadok. A fény tőrként

vakítja még lecsukott szememet is;

a hangos szó megőrjít, olyan kín;

a zajos zene fáj halott szívemnek.

Én csak egy zenét ismerek,

a falba zárt dalnok bánatát,

mert ha szóra nyitom a  számat,

én is a furulyája hangján szólok –

emberi szavaim régóta nincsenek.

Jobb csak itt, magányba zártan,

sötétségbe burkolózva,

már régóta nem dobogó szívvel,

nyugodtan figyelni, hogy ellobbanó

gyertyáim megadják magukat

az éjszaka hatalmának.

Ó, hogy mennék én is velük,

más sem vagyok immár, mint

vágy, haldokló vágy bár, de

vágy a messze feketeségbe

elutazni, de még várnom kell

a furulya szavára,

a szomorú dalnok majd megmutatja,

milyen végtelen is az elmúlás,

és furulyájának fátyolos hangja

elkísér oda, ahonnan nincsen visszaút.

Az éjszaka kultusza

/A furulya szavára várva/

Az árnyakkal siklok a falakon.

Az árnyakkal gyülekezem az erdő mélyén,

ha a világra rácsukták koporsófedelét.

Minden éjjel világra szül minket a sötét,

de birodalmunk haldoklik azelőtt,

hogy felvirágzott volna.

Nem éltünk szép napokat; amit hittünk,

mind vágyakozás. Elemésztett engem a bánat,

a fény után sírtam hasztalan,

s a könnyeimben a sötétség kúszott fel a szívemig.

Egy gyertyakör, éjfekete, az erdők mélye ölén.

S egy másik kör ölelkezik vele;

s két sötét alak fekszik a körökben,

arccal a hóban, a kezük összeér.

A falba zárt dalnokot hívjuk,

szomorú furulyaszót vágyik a szívünk,

hogy elbúcsúztassa legalább az életünket,

amely oly fekete volt és oly reménytelen,

és hasztalan, és hasztalan...