A lány csak állt az esőben és zokogott. Emberek özönlöttek ki mögötte az épületből, és mind nevetett. Mind nevettek, és észre sem vették őt.

Csak a hideget érezte, ruhái már teljesen átáztak, az eső zuhogott. Sötét volt és könnyeitől egyébként sem látott semmit. Letérdelt a sáros földre, haját markolászta. Feltörni készülő sikolyát próbálta elfojtani, így csak nyöszörgött. A koncert utóhangjai még kihallatszottak az épületből. A lány nézte a nagy fekete oszlopokat, melyek úgy magasodtak fölé, mint egy-egy sötét isten.

Eszébe jutott valami. Mégpedig az a kés, mit önvédelem céljából hozott magával. Most kitapogatta és előhalászta a zsebéből. Kinyitotta, és a hűs pengét simogatta. Aprócska vágást ejtett kézfején, majd szájához emelte a sebet. A vér forró volt, de az íztől azonban még inkább sírnia kellett. Megfordította a kezét, és az ereket bámulta a csuklóján. Fehér bőrén halványan derengtek át a kis vonalak. Sokáig nézte őket.

A legnagyobb elszántsággal belemártotta a kést saját húsába, s éles fájdalmat érzett. De mégis jólesett neki.

Valaki azonban, még mielőtt túl nagy kárt tehetett volna magában, megállította. Egy meleg kéz gyengéden megsimított az arcát, miközben kivette a kezéből a kést.

-         Rossz kislány.

Egy fiú mosolygott rá. Nem volt a szemében semmi rossz szándék. Ő volt az egyetlen, aki észrevette őt a sárban. Legalábbis ő foglalkozott vele…

-         Hát szabad ilyet?

Felemelte a sárból és átölelte a vállát.  

-         Gyere szépen, felmegyünk hozzám. Kapsz száraz ruhát. Hogy hívnak?

-         Hagyj békén! – kitépte magát a fiú karjaiból és visszaroskadt a sárba – Hagyj engem békén! Nem vagyok senki.

-         Nem vagy senki? – a fiú elé térdelt, már ő is tiszta víz volt – De hisz itt vagy! Látlak! Hát hogy lennél már senki? – mosolygott. A lány az ajkait nézte, és egész testében remegett. Nem értette, ez a fiú mit akarhat tőle, miért nem hagyja őt békén – Na ugyan már! Gyere kelj fel! Megfázol!

Megint felemelte a lányt, és ő most hagyta magát. Nem érdekelte az sem, ha a fiú megerőszakolja. Arra gondolt, hogy ő egy senki. Egy semmi, és a fiút valójában nem érdekli, mit is érez ő és miért is van ott. Valószínűleg csak le akarja fektetni.

-         Na nehogy már én cipeljelek hazáig! Gyere! Na!

-         Hagyj engem békén! Meg akarok halni! Most meg mit nevetsz?!

A fiú nem szólt többet. Elég sokat mehettek, habár az igazat megvallva a lány kicsit elaludt. Így hát be kellett ismernie, nem tudja hol van. A fiú azonban még mindig nem szólt, csak bevitte a lányt egy házba.

Odabenn finom meleg volt. A fiú letette őt egy fotelba, és elment. Kisvártatva vissza is tért pár törülközővel. Puhák és melegek voltak. A fiú bevezette egy helységbe, és egy pólót és farmert adott neki a törülköző mellé.

-         Miért hoztál ide? Mit akarsz tőlem? Felelj már! – ám az otthagyta, és csak nevetett.

Felvette a száraz ruhákat, aztán kinézett a folyosóra. Sötét volt. Gyorsan végigosont rajta, és benyitott egy szobába ahonnan halk zajt hallott.

A helységben nem volt jelen a mesterséges fény. Gyertyák égtek a falak mentén, ezek kellemes meleg fényt árasztottak. A fiú az ágyon feküdt. Lehunyta a szemét, a kezeit a feje fölé emelte. Hosszú fekete haja szétterült a párnán, itt-ott ujjai közé fűződött. Nem nyitotta fel a szemét akkor sem, mikor az ágy szélére ült. Habozott, majd megérintette a fiú sima arcát. Az kinyitotta a szemét, majd gúnyosan ennyit mondott:

 - „Hagyj engem békén!”

A lány rögtön elhúzta a kezét, a fiú pedig felült.

 - Hogy hívnak? – kérdezte a lány, aki kicsit bánta, hogy olyan goromba volt.

 - Cody. És téged?

 - Laura, de én utálom ezt a nevet.

 - Félreértesz. Én nem azt kérdeztem, hogy hívnak a szüleid. „Te” hogy hívod magad? – Cody megint mosolygott, habár talán feleslegesen. Talán azért, mert talált még egy olyan „szerencsétlent”, mint ő maga.

 - Hogy én hogy hívom magam? Én sehogy. De neked mi az igazi neved? – Nem értette ezt a fiút. Miért ilyen kedves? Hisz nem is ismeri.

 - Az nem fontos. Miért akarod azt tudni?

Erre a lány már nem tudta a választ. Azt sem tudta hol van, és egyáltalán minek van ő ott.

-         Akarod tudni minek hoztalak ide?

Laura igent felet.

 - Én is meg akarok halni – folytatta Cody, mintha azt jelentette volna ki, hogy mit vacsorázott -­ és láttam, hogy te sem vagy túl jól. Hát gondoltam, miért ne csinálhatnánk együtt? Én egyedül kicsit félek… - elhallgatott és lehajtotta a fejét. A haja elfüggönyözte arcát. A lány nagyon megdöbbent azon, amit Cody mondott neki.

 - De miért akarsz te meghalni?

 - Azt nem kötöm az orrodra – mondta Cody még mindig teljesen nyugodt hangnemben – az előbb még nagyon elszánt voltál. Na mi lesz? Mit mondasz?

 - Hát… - a lány kicsit megrémült, hogy így a szemébe mondták a dolgot, de a szándéka megmaradt – igen! Akarom! Csináljuk.

Cody felállt, és kivett valamit az ágya alól. Laura nézte ahogy a fiú gyertyát gyújt és kanalat tart a láng fölé. Pillanatok múlva már az ágyon ült vele szemben, egy tele fecskendővel a kezében.

-         Ettől tuti vége, ez nagyon sok. Akarod hogy beadjam? – a fiú nyugodt volt és kedves, és őszintén szólva Laura örült a kérdésnek.

-         Igen, csináld nekem is te.

Codyn először látszott hogy ideges. Remegett a keze, de azért viszonylag fájdalommentesen sikerült beadnia először a lánynak, majd magának az anyagot.

Mind a ketten hátradőltek. Azt nem tudták hogy szándékosan e, vagy nem bírták tovább tartani magukat. Cody áttölelte a lányt, de már igazán gyengének érezte magát. Lassan lecsukódott a szeme, álmosító gondolatai voltak.

Laura egy gyertya lángját nézte. Érezte a derekán a fiú kezét. Biztonságban érezte magát a kéz súlya alatt. Megpróbált közelebb feküdni a fiúhoz, de megdöbbenésére tagjai nem engedelmeskedtek. Nem is volt ez igazi megdöbbenés, inkább csak egy tompa gondolat. Az ötlött fel benne, hogy mi van, ha Codyval élhetett volna? Ha ő szerette volna… Ekkor már mindegy volt. Elhalványodni látta a gyertya lángját, és a fiú már rég mozdulatlanul feküdt mellette. Talán ő valamivel kevesebbet kapott az anyagból, mint a fiú. A gyertya lángja szép lassan kialudt, és soha senki nem gyújtotta meg többé.

                                                                                                    2006. március 20.