A Mágusok Világa

A Múlt Árnyéka

     Ebben az időben tudni illik, hogy a gonosz Mágusok újra erőt gyűjtöttek és csatlósokat kerestek, hogy véghez vigyenek egy olyan tervet, amit ember csak Rémálmaiban látott eddig. Sok évvel ezelőtt a Rettegés és a félelem honolt a nagyvilágban. Rettegett mindenki, mert féltek egy embertől. Ember? Miért is hívom így azt, akinek kezéhez milliók vére tapad. Nem! Ő nem egy egyszerű ember volt! Ő egy Nagy hatalmú Mágus volt, kit a gonoszság, és a szenvedés hatott át. Amerre járt, nem volt más, csak halál és borzalom. Éltében senki sem lehetett biztonságban. Nem volt menekvés! Nem bújhatott el senki és semmi! Ő mindig mindenkire Rátalált, és a legszörnyűbb módszerekkel kínozta halálra azt, aki csak ellenszegült akaratának. Nagyon jól értett a meggyőzéshez és a fenyegetéshez. Aki nem bizonyult eléggé nagy ellenfélnek, azokhoz csak a csatlósait, és hű alattvalóit küldte, hogy végezzenek mindazokkal, akik ellene vannak…

     A világra sötétség borult, senki sem volt boldog, a levegő csak úgy remegett a félelemtől, és visszhangzott, a szenvedőktől. Mindennaposak voltak a női sikolyok az éjszakában. Nem kíméltek senkit! Se nőket, se gyerekeket. Családokat választottak el egymástól. Nem ismerték a könyörületet. Csak Rombolni, pusztítani tudtak, amerre csak jártak. De hogy ne beszéljünk ennyire nagy rébuszokban, inkább most fény derül mindarra, ami akkoriban történt.

     A világban volt egy férfi, aki a Fekete Mágiával kezdett el foglalkozni, olyannyira hogy ő maga is azzá lett. Egy Nagyhatalmú Fekete Mágussá, aki bármit megtehet, bármit elérhet az Életben! S csak akkor érezte igazán jól magát, ha embereket gyötört sajátos módszereivel. Voltak, akik csodálták tetteit, s voltak, akik elvetették elveit. Voltak, akik leborultak a Nagy Úr előtt, s voltak olyanok is, akik menekültek. Más választásuk nem igazán volt. A Nagy Úr, ahogy a csatlósai hívták, egyre nagyobb hatalomra tört. Mindent Magáénak akart, mindent meg akart hódítani, s megszerezni, mindent, ami csak a világot alkotta! A hatalmat, a megbecsülést, a tiszteletet. A Mágus világ jó oldala nagyon is jól ismerte ez a Nagy Úr-t kinek rettenetes tetteitől zengett az egész világ, tudták nevét is, de bárhol meghallották, félelemmel telt meg a levegő. Féltek, hogy rájuk is rátalál.

     Azonban egy nap eljött valaki, aki megfékezte a gonosz Mágust. Kinek neve a Mágus világban Szent. Ki a fényt, a boldogságot és a megnyugvást hozta újra a vidékre. A neve, e nemes lelkű hősnek, nem más, mint Merlin. Ő megváltotta a világot a gonosz hatalom alól. Sok csatában legyőzte a gonoszt, de az igazi nagy harc, még váratta magát. De nem sokáig, mert egy nap, egy gyönyörű napfényes májusi nap, mikor a Sötét oldal egyre gyengült, ott volt ő, aki kimert állni a Félelmetes Nagy Úr ellen…

-         Mystic! Hát újra szemtől szemben! –zengte Merlin, aki épp most lépett ki az erdő sűrű fái közül, előre szegezett pálcával, amit a kezében tartott.

-         No lám! Merlin! –szólalt meg mély recsegő hangon a gonosz, aki épp a Sötét Varázslók, és Boszorkányok találkozó helyén sétálgatott, s közben gonosz terveket szövögetett, fejében. – Mi szél hozott erre felé? Tán a Halál fuvallata? – mondta nevetve Mystic, aki még a pálcáját, tartó kezét a teste mellett tartotta, de szembefordult a mágussal, Merlinnel, aki a háta mögött öt méterre állt, szigorú tekintettel, s pálcáját a Fekete Mágus felső testére irányítva.

-         Ugyan már, kedves barátom, minek ez a sok halál, mit csak hozol erre a világra? – Kérdezte Merlin kissé mosolyogva, de a két éj kék szeme dühtől csillogott, mikor ezeket, a szavakat mondta. – Minek ez a sok gonosz tett? Mit ér az Neked? Ettől vagy tán boldog, hogy mások szenvednek?

-         Hah, nevetnem kell szavaidon, Merlin! Kinek képzeled magad, hogy egyfolytában beleavatkozol a dolgomba? Mi vagy Te? Egy jó Isten? – ismét felhangzott a gonosz kacaj, amiben egyáltalán nem volt semmi vidámság, inkább gunyoros kacaj volt az, amit csak egy kegyetlen személy tud – Tudod mi vagy Te, Merlin?

-         Na mi?

-         Egy szánalmas öreg bolond! Mert csak annak van olyan kis esze, hogy ide merészkedjen! Vagy még annyi se, hiszen akinek van esze, nem jön erre a vidékre, kerüli a Nagy Urat! –mondta Mystic kicsit fogcsikorgatva, s közben kezét dörzsölgetve, szemei villámokat szórtak, az egyre növekvő gyűlölettől, amit Merlin iránt érzett akkor, hiszen Merlin volt az, aki mindig keresztbe tett neki, és áthúzta számításait.

-         Csodálkozom rajta, hogy még nem remegnek öreg tagjaid. – folytatta Mystic fennhangon és kissé nevetve, de ez már egy kis rövid kacaj volt már, majd hirtelen ő is felrántotta a pálcát, tartó kezét. – na elég a viccelődésből! Ideje, hogy végezzek Veled! Nincs szükségem rád! Egyfolytában keresztbe teszel nekem, mióta csak létezel! S űzöd bohókás hókuszpókuszaid! Azt hiszed, legyőzhetsz? Engem? Ki a Világ leghatalmasabb Fekete Mágusa? A Nagy Mystic Nagy Úr? –kezdte dühtől felindulva a Fekete Mágus. - Merlin, Merlin…- majd ismét jéghideg nyugalom támadt hangjában, csóválta fejét gonosz vigyorral arcán.

-         Igen, Mystic! Hallgatlak. Végtére is ezért vagyok itt, hogy hallgassam, értelmetlen fecsegésed, amit az óta gagyogsz, mióta világra jöttél. Úgy tűnik, azóta se tanultál meg normálisan beszélni. – Mondta rémisztő nyugalommal Merlin.

-         Áh! Szóval még van kedved gúnyolódni? Ó, Te Szánalmas Bolond! – ismét fogát csikorgatta, és kissé megremegett a pálcát tartó keze az indulattól

-         Bolond? Ki? – nézett körbe Merlin – Én nem látok itt senkit, aki bohóc ruhában, és csengős bohóc sisakban bolondozna erre, hogy megnevettessen minket az ódivatú mutatványaival, az inkább cirkuszokba való, az emberek szórakoztatására. Mondjuk Te is odavaló vagy az ugrabugrálásoddal.

-         Grrr… Kezdem elveszteni a türelmem Merlin!

-         Na látod, kedves Mystic! Ez a különbség kettőnk között! Én még mindig higgadtan tudok gondolkozni, és cselekedni, míg Te már reszketsz az indulattól! Vagy inkább a félelemtől? – gúnyosan rámosolygott.

-         NA MOST MÁR AZTÁN ELÉG! – kiáltotta dühtől tajtékozva Mystic, majd suhintott egyet a pálcájával

-         Sagitta confligo! - pálcájából vörös nyilak röppentek egyenest Merlin felé.

Merlin egy laza pálca mozdulattal megállította a felé közeledő nyilakat, amik azonnal füstté váltak. Majd mosolyogva megcsóválta a fejét.

-         Nocsak! Csak ennyi telik a Híres Fekete Mágustól, akiről beszélt eddig a Varázs Világ, akitől úgy rettegett mindenki? Érdekes én úgy látom, hogy itt csak egy valaki retteg valamitől, és az nem én vagyok!

-         Ez még csak a kezdet volt. A bemelegítés! Tudod, nem akartalak már egyből megölni, hogy az utódoknak azért elmondhatják az Életben maradtak, hogy hősies küzdelemben győztelek le!

-         Igazán? Kíváncsi vagyok, kinek lesznek még utódai! Neked vagy Nekem? Tudod kedves Mystic, régen is csak Te voltál az, aki ellenezte a nem Mágus családokból való gyermekek tanítását, akik értettek valamennyire is a varázstudományhoz, akikben meg volt a varázserő. – Mondta Merlin jéghideg nyugalommal a hangjába. – Te voltál az, aki annyira odafigyelt arra, hogy ki az, akit érdemes tanítani. Hogy ki az, aki képes a Fekete Mágiát űzni, aki képes lenne embereket ölni, csak azért, hogy hatalomra törjön, hogy kövessen Téged! Téged, aki nem ért semmi máshoz, csak, hogy másokban kárt okozzon. Gyilkoljon, családokat szétválasszon, és saját maga mellé állítson mindenkit, aki csak egy picit is hasonlít rád! Vagy csak azért álltak melléd, mert féltek, hogy megölöd őket is vagy a családjukat. Akik féltek meghalni, inkább kényszer akarattal melléd álltak, aki meg ellent mert mondani neked, azt hidegvérrel meggyilkoltad. Csak azért, mert féltél. Féltél, hogy lesznek olyanok, akik szembe szállnak veled, akik összegyűlnek minden nap, csak hogy terveket szőjenek, hogy hogyan tudnának elpusztítani téged! Hogy hogyan tudják újra elhozni a békét a Varázs Világra.

-         Hát jó! Legyen, ahogy akarod!

Mystic ismét suhintott egyet a pálcájával,

-         Demissium! - pálcájából kék, félméteres jégszikrák törtek elő, és nagyon gyors sebességgel Merlin felé tartottak! De az öreg mágus se volt rest!

-         Orbis! – kiáltotta, Merlin s ugyanebben a pillanatban gyors pálcamozdulattal egy vörös kört rajzolt, pálcájával, amibe, sorba belecsapódtak a jégkristályok! Így a Mágus sérthetetlen maradt. Hirtelen kósza szellő söpört végig az erdős területen, néhány rózsaszín és fehér virágszirmokat fújva. Merlin térdig érő hosszú, ősz szakálla lágyan meglibben a tavaszi szélben, majd, mint valami ősi erő Merlin hirtelen még erősebbnek érezte magát. Behunyta egy pillanatra a szemét, és nagyot szippantott a levegőbe, majd lassan kifújta… Eközben Mystic, kihasználva az alkalmat, újra suhintott pálcájával.

-         Tabificus! – kiáltotta Mystic, mire a pálca végéből zöld füst tört elő, és hirtelen minden növény elfonnyadt, amelyhez csak hozzáért. Merlin hirtelen kinyitotta a szemét.

-         Salus verum! - Ezzel gyorsan ellene küldött egy védőátkot. A pálcája végéből ezüstszínű füstfelhő tört elő, amit jobban megfigyelve, el is csodálkozhatnánk. Nem közönséges felhő volt az! Nem ám, hanem rengeteg apró kis madárszerű lény szárnyalt a zöld füst felé. Szárnycsapásaikkal eltűntetve a zöld füstöt, ami után, minden növény visszanyerte eredeti állapotát, újra élni kezdett a táj, ami a mérgező, zöld füst ártó hatására már-már úgy tűnt, hogy kihal.

-         Ügyes! – tapsolt egyet gúnyosan Mystic – no lám! Ki védted egyik legerősebb átkomat, a sorvasztást? Gratulálok! Látom, már benned méltó ellenfélre leltem! – arcán gonosz vigyor jelent meg. - Lássuk, ezzel mit kezdesz! 

Mondta megvetően Mystic.

-         Inmalum! - Egy újabb pálcasuhintással fekete manókat küldött Merlin felé. Ezek a manók szárnyas fekete manók voltak. Négy kezük és két lábuk volt. Az arcukon valami vörös, csőrszerűség volt, amivel zöld, maró folyadékot lövelltek Merlin felé, közben úgy köröztek a Mágus körül, mint éjjel a szúnyogok, a fényes utcalámpák körül, amik megvilágították az éjszaka sötétjében rejlő utcákat.

-         Similis Verbes! - Merlin apró vörös kis szikrákat lőtt, a kis szörnyecskék felé, amik, ha elérték a fekete kis lényeket, szétpukkantat, halk pukkanással. Mystic egyre növekvő dühvel figyelte a jelenetet, hogy kis szörnyei sorra kudarcot vallanak. Kihasználta Merlin figyelmetlenségét, gyorsan gondolt egyet.

-         Axarmo! - Mystic egy vörös fénycsóvát küldött a Mágus felé, mire az öt métert repült hátra a levegőben, miután neki csapódott egy tölgyfának. Merlin nagy nehezen feltápászkodott a földről. Homlokán hajszál vékony csíkban csordogált a vér egy kis karcolásból, ami három centiméter széles lehetett. Merlin kezével letörölte, majd komor, dühtől csillogó szemmel a lassan közeledő Mysticre nézett!

-         Csaltál! - mondta – Mint mindig, ha nyerni akartál valamiben is!

-         Igen! Csaltam! És? Az a lényeg, hogy győzzek! S megalázzalak! Örömmel tölt el, ha szenvedni látlak! – nevetett fel gonosz kacajjal, Mystic – Látom, mégis csak könnyű lesz Veled végeznem, Te Vén Bolond! – közben a két keze között forgatta a pálcáját.

-         Nagy Varázslónak hiszed Te magad! – mondta ismét jéghideg nyugodtsággal Merlin – Te csak egy kis senki vagy, aki nagyra vágyik! Túl nagyra! De csak egy kis, ártó szándékú, porszem vagy a Nagy Világban, semmi több…

-         CRUCIATUM! – kiáltotta, indulattal teli hangjával Mystic.

Merlin szavait hirtelen egy nagy ordítás váltotta fel, mert Mystic előre szegezte pálcáját és egyik kínzó átkát, küldte Merlinre. Mystic dühtől tajtékozva állt. Fogait csikorgatta, s jó erősen koncentrált, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhasson, Merlinnek. Merlin összegörnyedve a földön hánykódott, jajveszékelt. Homlokán kövér verejtékcseppek jelentek meg. Látszólag nem történt vele semmi, de az érzés, az, teljesen más volt! Merlin úgy érezte, mintha bőrét millió kés szabdalná fel. Szenvedett, erőlködött, s küzdött az átok ellen. Látszólag sikerrel, mert egyszerre enyhülni kezdtek a fájdalmai. Erejét megfeszítve küzdött az átok ellen. Hirtelen ordított egyet.

   - AXARMO! - s Mysticre célzott pálcájával, ahogy ereje engedte. Mystic nagy meglepetésére, mintha egy nagy tárgy találta volna el, hátra repült, vagy hat métert, majd földre zuhant, és úgy is csúszott egy métert még, mivel őt nem fogta meg egy fa sem. Arcán félelemmel vegyes harag jelent meg, s lassan feltápászkodott. Merlin a lefegyverző bűbájt küldte rá. Addig Merlin levegő után kapkodott, mellkasára szorította a karját, ami úgy szúrta még, mintha valami kés vétett volna rajta valamiféle nagyobb sebet, ugyanakkor a mardosó fájdalom elmúlt. Majd lassan ő is feltápászkodott a földről. Ezüstös kék talárját fű és föld foltok szennyezték be. De a Mágus nem törődött most vele, pedig ő nagyon tisztaság és rendszerető ember volt. Ezüst süvegje most fél méterre hevert tőle a földön. Merlin felvette, majd fejére helyezte, s lassan közeledni kezdett Mystic felé. Mysticen már látszott, hogy kezd fáradni, és nagyon megviselte az előző repülése, de arca nem szenvedett annyi sérülést, mint Merliné, akinek arca teli volt apró karcolásokkal, de a legnagyobb karcolás, az a homlokán lévő három centiméteres karcolás volt, amiből még mindig lassan csordogált a vér.

-         Rendben! Te akartad! –mondta fogát összeszorítva Mystic - Nincs most Rád időm! Van elég dolgom még! Sokaknak kell még ma meghalniuk!

Alighogy ezt kimondta, hirtelen úgy tűnt, mintha sötétség terült volna szét az erőben. Merlin gyanakvóan nézte a közeledő sötétséget. Szemöldökét összeráncolta és a szemeit résnyire szűkítette, úgy nézte a közeledő jelenséget. Nem is kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, mi ez a hirtelen sötétség…

-         Áh, megjöttek a társaim! – mondta gonosz vigyorral Mystic.

-         A Sötétség Serege! – suttogta fogcsikorgatva, Merlin.

-         Úgy bizony! Az én hadseregem, a hűséges csatlósaim!

-         Igen csatlósok, vagy inkább bolondok, akik egy nagyravágyó nyápic alak lábát csókolgatják nap, mint nap.

-         Áh, vén bolond! Velük együtt legyőzhetetlen vagyok!

-         Velük együtt? Érdekes. Mintha előbb arról beszéltél volna, hogy egyedül Te vagy az, aki hatalomra tör.

-         Grrr… Hallgass, öreg!

Az erdőt körbe vették a sötétségből lassan kibontakozó fekete taláros mágusok, akik lassan, de határozottan haladtak a két Nagy Mágus, Mystic és Merlin felé. Miután egy kis rés se volt már a Mágusok között, hirtelen megálltak, s senki nem mozdult. Síri csend honolt a tájon, még a tavaszi szél se fújdogált, ami előbb még erőt adott Merlinnek. Kis idő elteltével hirtelen kilépett a körből egy magas fekete taláros férfi. Arcába a csuklya húzva, de még, ha jobban is meg akarta volna bárki is nézni az arcát, akkor se látott volna senki semmit, mert arcát egy fekete maszk takarta, aminek a homlokán egy koponya fej volt rajzolva vérvörössel. Ez az alak meghajolt Mystic előtt, letérdelt a harmatos fűbe, majd mély hangon megszólalt.

-         Megjöttünk a mágus családtól, Nagy Úr! – kezdte a fekete csuklyás alak. – a Dellessin család makacsul ellenállt! Jól megkínoztuk őket, majd kiszedtük belőlük, amit Ön akart…

-         Ne folytasd, Bloody! Most van egy kis elintézni valóm, a mi kis Merlin barátunkkal! – mondta gonosz vigyorral az arcán, Mystic – azután majd élvezettel hallgatom a terjedelmes beszámolót a történtekről. Addig is álljatok falat körénk, hogy senki meg ne zavarjon minket! Szeretnék lassú, szenvedő halált okozni a Híres Merlinnek! Aki sokak szerint a Világ leghatalmasabb Mágusa, akit senki, és semmi nem tudott eddig eltántorítani attól, hogy megvédje az ő kis ártatlanjait. Pedig igenis megérdemlik ők is a halált, csak úgy, ahogyan te is, Merlin!

Mystic gonosz hangnemmel a hangjában fel nevetett, majd lenézően Merlinre nézett, aki immár alig állt a lábán, és egy fának támaszkodott, de már nem vette olyan szaporán a levegőt. Csak megvetően nézett vissza Mysticre.

-         Na akkor lássunk is hozzá, hiszen az idő hatalom! – azzal ismét kimondta a kínzó átkát Merlinre, aki ismét ordítani kezdett a fájdalomtól, majd a földre rogyott – Szenvedj csak! Miattad halt meg két hűséges csatlósom is, akik mindig hibátlanul teljesítették a rájuk bízott feladatokat! Büszke vagyok rájuk, hiszen a tanítványaim voltak!

-         Megérdemelték, amit kaptak! – nyögte Merlin, aki továbbra is szenvedett a testét vagdosó, láthatatlan késektől.

-         HOGY MERÉSZELSZ ÍGY BESZÉLNI A TANÍTVÁNYAIMRÓL? EZÉRT TUDOD, MI JÁR? – kérdezte Mystic felindultságtól remegő hangon – A HALÁL! AZ! NEM MÁS! TUDD MEG, HOGY AZ CSAK RÁD VÁR!

Azzal hirtelen abbamaradt a fájdalom, amit, Merlin érzett. Testét már nem vagdosták a kések! Merlin levegő után kapkodott. S Mysticet nézte, aki körül hirtelen vékony vérvörös kis lángcsóvák kezdtek keringeni a teste körül. Erőt gyűjtött a Leghatalmasabb gonosz átokhoz! A Halál átkához. Hirtelen feltámadt a szél. Mystic magasra emelte pálcáját, mindkét kezével tartotta, erősen, mivel a pálca remegett kezében, hiszen hatalmas erők keringtek körülötte. Gonoszan nevetett s a pálcáját nézte, amint a testét körül keringő lángcsóvák lassan mind a pálca hegyébe suhantak. Merlin lassan a pálcájáért nyúlt, majd erőt vett magán, minden erejét összeszedte. Mysticre szegezte pálcáját,

   - Volatus Transmarinus! Merlin egy újabb átkot lőtt a Nagy Úr felé. Hófehér lángcsóva repült sebesen a Nagy Úr felé, mire az ismét hátrarepült egy tíz métert, ahol épp már a csatlósai voltak a körben. Gyorsan felsegítették a kissé kábult Varázslót. Néhányan dühösen szitkozódva elindultak Merlin felé, aki lassan próbált feltápászkodni a földről. A fekete talárosok pálcát rántottak, szemük csak úgy szikrázott a dühtől, hogy szerintük egy nyamvadt, kis varázsló így elbánt a Világ leghatalmasabb Fekete Mágusával. Igen leghatalmasabb, de Fekete Mágus! Merlin is a Világ leghatalmasabb mágusa, de nem a fekete mágiában, hanem a fehér mágiában. A csatlósok Pálcáinak hegyéből is apró szikrák törtek elő, hiszen a pálca mindig megérezte, hogyan érez épp a gazdájuk. Legyen az, varázsló vagy boszorkány, jó vagy gonosz. Már csak öt méterre voltak a fekete taláros varázslók Merlintől, mikor…

-         MEGÁLLJ! – kiáltotta Mystic, a csuklyásokra, mire azok megtorpantak, letették a pálcájukat a testük mellé. Majd kissé aggódva ránéztek a Nagy Úrra, már amennyire ez észlelhető volt a maszk alatt. – VISSZA A HELYETEKRE! MOST!

A csuklyások visszatértek a helyükre. Újra kört alkotva. Mystic tántorogva és nagyon fáradtan Merlin felé sétált, akiben látszott már alig van élet, s még mindig a földről próbált feltápászkodni, de még a nagy erőfeszítés ellenére sem sikerült ez neki. Már lassan felállt volna, de az ereje nem bírta, újra meg újra a földre rogyott. Így aztán feladta a próbálkozást és csak ült a fűben, egy tölgyfának támasztva hátát.

     - Hogy merészeled? – kezdte – Hogy merészeled félbeszakítani a varázst? Ezért megfizetsz! – azzal Merlin homlokához emelte a pálcáját.

De Merlin csak nevetett. A Sötét Sereg tagjai tanácstalanul egymásra néztek, de nem szóltak, csak figyelték a jelenetet.

-         Azt teszek, Amit akarok! És akkor, amikor akarom! – mondta Merlin – Te is Varázsló vagy! Mint Én! Méghozzá, Nagy Varázsló!

-         Örülök, hogy végre elismerted a tehetségem!

-         Nem a tehetséged ismertem el! – mondta Merlin, aki hirtelen felkapta a földről a pálcáját, ami tőle tíz centire hevert. - Hanem EZT!  MORTIFER! – Kiáltotta, Merlin.

Azzal Mystic szívére célzott pálcájával, és kimondott egy erős átkot, a Halál átkát! Jó Mágusként is eléggé nehezen érthető, miként és hogyan sikerült véghezvinni az átkot, de végül is elérte célját. A Sötét Nagy Úr megdermedt, pupillái kitágultak, elállt a légzése, s többé már nem vett levegőt. Földre rogyott, kezeit és lábait szétvetve többé már nem mozdult. Meghalt! A Sötét sereg ezt látva riadtan hátrálni kezdett, majd sorban eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Merlin az égre nézett, de csak annyit mondott.

     -A Szeretet! – földre rogyott, majd kiszállt belőle a lélek. Meghalt ő is, hiszen túl gyenge volt már. Az összes erejét az átokba tette, ami örökre végzett a Sötét Nagy Úrral, aki immár csak legenda lett, csak úgy, mint Merlin, és az egész harc, ami aznap törtét, mikor a jó legyőzte a gonoszt, s a Világra újra beköszöntött a béke, szeretett és a nyugalom. A Sötét Sereg az óta nem tért vissza. Úgy tűnik, örökre eltűntek…

Kamilla és Bill

     Történetünk egy kis családi házban kezdődött, Londonban a Swallow Street 13 szám alatt. Ez a kis utca London északi széle felé található. Ebben a kis utcában lakott a 13-as szám alatt a Lizard család. A család huszonhárom évvel ezelőtt költözött ide. Mrs. Lizard és Mr. Lizard nem közönséges emberek voltak. Bár a szomszédok úgy tudták. Úgy néztek ki, mint más hétköznapi ember, ugyanúgy dolgozott a férj, és az asszony ugyanúgy végezte a házimunkát, mint más normális, hétköznapi ember. Ugyanakkor senki nem tudta, hol dolgozik Mr. Lizard, ez a tény, mindenki előtt, rejtve maradt. Ennek így kell lenni, mert ha fény derül, valódi kilétükre, annak súlyos és beláthatatlan következményei is lehetnek. Akkor most lássuk kik is ők valóján. Kik lehetnek ezek a Lizardok? S vajon mért nem tartoznak a hétköznapi emberek közé? A válasz nagyon egyszerű. Azaz, csak azok számára egyszerű, akik hasonlóak, mint ők. Mert bizony nem Lizardék, az egyedüliek, akik valami különös oknál fogva eltérnek a hétköznapi életet élő, átlagos emberektől. Akik kicsit másmilyen életet élnek, mint azok, akiknek életük a gépek, a modern világ, az elektromos dolgok, Akik nap, mint nap azzal töltik szabadidejüket, hogy minél több elektromos dolgot vegyenek az üzletekben, hazavigyék, s megkönnyítsék velük a dolgaikat. A házimunkában és a ház körül. Számítógépet használnak, ha valamit is írni akarnak. Ezzel háttérbe szorítják a kézírást, ami régen még nagyon értékes volt. A kézzel írt könyvek, kódexek, valódi kincsnek számítottak. Most meg alig találni olyan könyvet, ami ne gépelve lenne. Sőt manapság ilyen könyvek már nincsenek is. Esetleg évszázadokkal ez előttről van néhány eredeti példány, de ezeket nem igazán olvasgatják, hiszen a legfelső polcokra lett téve porfogónak, semmi más célt nem szolgálnak már. Lizardéknak viszont annál több ilyen kézzel írt könyvük van a polcokon, de nem porfogónak, inkább a mindennapi használatra. Ők még mindig madártollal írnak, és tintásüvegbe mártják a tollhegyet. Még tévéjük sincs, ami már minden háztartásban megtalálható, azoknál, akik nem olyanok, mint a Lizard család. Még telefonjuk sincs, nem hogy számítógép. Kocsijuk is csak a látszat kedvéért van. Csak azért, hogy mégse legyenek olyan feltűnőek, hogy semmi elektromos dolgot nem tartanak. Vendégeket, meg nem igazán hívnak meg, nem, azért mert nem szeretik a társaságot. Inkább azért nem, hogy nehogy felfigyeljenek rájuk, így is eléggé nehezen tudják eltakarni azt, amik ők maguk. Eltakarják, ugyan, de büszkék rá, hogy ők ilyenek lettek, hogy így kell élniük, s ők így boldogok. Lássuk hát kis történetüket…

     A Lizard család tagjai nem mások, mint a Mágus Világ tagjai. Ők is Mágusok, mint azok, akik részesei ennek a különös misztikus világnak, melyet körül ölel a mágia. Legyen ez jó vagy rossz ez az erő. Mágiát, csak az arra születettek tudják használni, és azon uralkodni, fejleszteni, és erősíteni, mind azt a tudást, azt a hatalmas erőt, amelynek birtokában vannak. Akik ezt a hatalmas erőt képviselik, ők a Mágusok. A Mágusok között is vannak jó és rossz Mágusok is. Itt mindenkiből lehet mágus. Csak varázsvér kell hozzá, születni kell vele. Mert ez az erő, örökletes. Nemzedékről nemzedékre öröklődik ez a tudás. Mára már sokan vannak, kik Mágus családból származnak. A Mágus világban a nőket boszorkányoknak a férfiakat pedig varázslóknak hívják. Ők együttesen alkotják meg a Mágus Világot. De erről a Világról az átlagos embereknek nem lehet tudni! Még csak meg sem sejthetik a mágusok létezését! Ha ez megtörténne, kitörne a pánik az emberek között. Azok között, akik megvetik a mágiát és annak mindenféle ágát, a mistikumot, és a számukra nem természetes dolgokat, viselkedéseket, történéseket. Szerintük a Mágia az egy hatalmas erő, ami szembeszállt az Isteni erővel. Ők csak az Istenben hisznek, hogy csak ő van a Világmindenség felett, hogy csak neki van olyan hatalmas ereje, ami az életüket befolyásolja. Sokan sorsnak hívják, de vannak, akik Isteni erőnek, sok fajtája van ennek az erőnek, amiben hisznek az emberek. Azt gondolják, hogy a Mágia elpusztítja őket, ha csak ők nem végeznek, ennek az űzőivel, a boszorkányokkal, és varázslókkal. Eretneküldözést tartanának. Máglyára küldenék a Mágus Világ összes tagját, de ha ez megtörténne, akkor nem lenne senki, aki megvédené az embereket a nagyobb természeti csapásoktól. Ezért is hoztak a Mágusok szövetségében olyan törvényt, mely szerint, senki nem leplezheti le magát a varázstalan emberek előtt, hogy megvédjék ezzel azt a mágikus világot és annak mágus társadalmát, akik itt élnek a Földön, a többi varázstalan emberrel együtt. Békében élnek, mindaddig, míg kilétüket homály fedi. Ezek ellenére, mégis vannak olyan mágus családok, ahol az anya, apa vagy akár mindkét szülő varázstalan ember. Mégis a gyermekük tud varázsolni. Valamilyen ágon mégis csak örökölt némi varázstudást, amit később hasznosíthat, hogy megvédje sajátmagát, vagy másokat, akik körülötte élnek. Igaz erre a választ még a nagy tudással rendelkező mágusok se tudták megtalálni. Hogy hogyan örökölheti a gyermek akár a nagyszülők véréből is a mágiatudást úgy, hogy a szülei mégsem mágusok, azaz mindketten varázstalanok. Erre a válasz bonyolultabb. Nincs is annyira megfogalmazható érv erre, ami bizonyítana bármit is, hogy hogyan születnek a mágusok. Nos egy mágus családban nem fontos a közvetlen szülői mágusvér. Elég az, ha a családfában volt vagy van valaki, aki boszorkány vagy varázsló. Ennek a vére akár nemzedékeken keresztül is haladhat úgy, hogy abból nem születik mágus gyermek. Lehet egy boszorkány és egy varázsló szülőknek varázstalan gyermekük is. Erre volt is példa az elmúlt száz évben. De ez az eset nagyon ritka a Mágus Világban. Azóta se történt hasonló eset. Viszont a mágusok többségénél megtörténik az, hogy egy-egy varázsló vagy boszorkány beleszeret egy varázstalan férfibe vagy nőbe, így ma már a mágus családok többsége vegyes vérű, azaz nem tiszta vérű varázslók, vagy boszorkányok, hanem félvérű mágusok vagy negyedvérű mágusok. Attól függ mennyire mélyen, van a családfában a különböző származású, házasságok. De térjünk inkább vissza a Lizard családhoz. Hiszen róluk szól most ez a történet…

     Mr. Lizard varázsló volt, mióta csak a világra jött. Az ő családfájában, nem volt varázstalan ember. Csak mágusgyermek született a családban, nemzedékek óta. Jó hírű mágus családból származott, pont ugyanúgy, ahogyan Mrs. Lizard is. Annyi különbség volt csak köztük, hogy Mrs. Lizard nem tisztavérű mágus családból származott, hanem inkább egy vegyes házasságból született kis boszorkány volt. Édesapja varázsló volt, de édesanyja varázstalan ember volt. Katey Winter, Kamilla édesanyja, nagyon meglepődött, mikor a házasság után férje, Bob Howey bejelentette, hogy ő egy varázsló. Szegény Mrs. Howey a döbbenettől majdnem elájult. Nyomban lehuppant a kedvenc foteljébe, és rémülten maga elé nézett. Csak egy pontot figyelt a lába előtt húsz centire, mintha ott megtalálná azt a segítséget, ami fellocsolja riadalmából, hogy ez csak egy álom, semmi más! De hiába várta. Így tíz perc csend után Mrs. Howey szemébe nézett férjének, majd csak annyit tudott mondani:

-         Mindegy, hogy mi vagy, Bob, vagy hogy… mit tudsz. Engem csak az érdekel, hogy szeretsz! És én is szeretlek Téged! – Mr. Howey letérdelt feleségéhez és átölelte. Csak úgy sugárzott a boldogságtól, hogy akit az életénél is jobban szeret, viszont szereti őt még úgyis, hogy most már tudja az igazságot róla. Azt, hogy egy varázsló, és ezért is volt érthető, hogy később született kislányuk is örökölte a varázsvért, így egy boszorkány is lett a családban.

Attól a naptól kezdve boldog családként élt a Howey házaspár. Egy évre a házasságuk után megszületett a kis Kamilla Howey. Aki boszorkány volt, ez egyből meglátszódott rajta, mikor a kis Kamilla, mikor aludt egy éjszaka a kis ágya felett tíz centire lebegett, s úgy aludt. Mikor Mrs. Howey ezt meglátta nagyon megijedt, hogy mi történik kislányával, azonnal berohant férjéhez, felébresztette, és együtt mentek be a kicsi Kamilla szobájába, aki még mindig lebegve aludt. Mr. Howey megsimogatta felesége arcát.

-         Nyugodj meg, Édesem. Ez csak arra utal, hogy mostantól kezdve a kis Kamilla, tud varázsolni, és bármit megtehet. Majd ha elég idős lesz, megtudja majd, hogy mi is ő valójában.

-         Rendben. - Mrs. Howey bólintott, majd megnyugodva, boldogan nézte a kicsit, csakúgy ahogyan férje is. A kis Kamilla pedig csak cseperedett majd egy nap egy sötétszürke bagoly röppent be az ablakon, egy halványkék borítékot tartva a csőrében. Melyre csak annyi volt írva: „Drassus Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola” Attól a pillanattól kezdve Kamilla új iskolába járt. Mágiát tanult és annak mindenféle bonyolultabbnál bonyolultabb ágát. Hét évig tanult ebben az iskolában, és itt ismerkedett meg leendő férjével is, Bill Lizarddal is. Bill nagyon csínytalan gyerek volt. Kész rosszaság. Talán ő volt a legrosszabb az egész iskolában, meg a barátai, Thomas Floods és Peter Levals. Minden szabályt áthágtak, mindenki orra alá borsot törtek. De aztán egy rosszalkodásuk alkalmával, mikor Bill gúnyos nevetéssel elrohant az egyik hatalmas odvas fa irányába, hirtelen beleütközött, a tanulmányaiba belefeledkező kis tizenhárom éves Kamillába.

-         Aú! Nem tudsz vigyázni, Te majom! – támadta le azonnal a lány, akinek az ütközés hatására kiestek a kezéből a tankönyvek, és pár darab pergamen lap is, amikre jegyzetek voltak írva fekete tintával.

-         Bocsánat kisasszony, de… - kezdte gúnyolódva a tizenöt éves Bill, de mikor meglátta a könyvek halmazában csücsülő hosszú barna hajú lányt, aki dühösen a könyveit, szedegette, hirtelen sajnálkozva, gyorsan a lány segítségére sietett. – elnézést, nem figyeltem… ne haragudj… csak… csak siettem… És nem figyeltem… oda eléggé… segíthetek? – kérdezte remegő hangon a fiú, majd gyorsan ő is fel markolt két könyvet majd a lány felé nyújtotta. A lány felnézett rá, a könyvekért nyúlt, közben szemébe nézett a fiúnak, akinek arca csak úgy égett a szégyentől, hogy így ismerkedett meg egy gyönyörű lánnyal, akit eddig még nem is látott az iskolában. Talán azért, mert egyfolytában a barátaival foglalkozott, és nem nézett eléggé szét. Kamilla elvette a fiútól a könyveket.

-         Köszönöm! – Kamilla kissé elpirult, majd egy halomba rakodta könyveit és megigazította szétborzolt, derékig érő, barna haját. Bill pironkodva egy falevelet vett ki a lány hajából – Óóó… köszönöm. – mondta Kamilla, majd a kezét nyújtotta Bill felé – Egyébként Kamilla vagyok, Kamilla Howey!

-         Én meg Bill, Bill Lizard! De a barátaimnak csak Pöcök vagyok. - Bill Lizardot teljesen elbűvölte a lány gyönyörű szép, gesztenyebarna szemei. Azonnal beleszeretett a lányba, csak úgy, ahogyan Kamilla is a fiúba, bár ő nem mutatta ki az érzelmeit olyan rögtön, mint a fiú.

Mindkettőjüket Mágusszülők nevelték fel, s Mágus iskolában tanultak, hét évig, ahol megismerték egymást, majd szerelmesek lettek. Szép történet volt az ő történetük. Mrs. Lizard negyedikes volt mikor ez az eset történt, s mikor megismerkedett Mr. Lizarddal. Mr. Lizard akkor volt hatodikos az iskolában, s épp a barátaival rohangáltak az iskola parkjában. Egymásra lövöldöztek különbféle furcsábbnál furcsább átkokat. Nagyon jól szórakoztak. De aztán véletlenül beleütközött az iskolából éppen kifelé tartó Kamillába. Bill újra meg újra bocsánatot kért a lánytól. Aki közben szétnézett, merre találhatja meg legjobb barátnőjét, hogy kérdezzen valamit az idei vizsgákról.

-         Ööö… elnézést, csak… csak… - dadogta Bill, aki nem bírt betelni Kamilla mesebeli szépségével. – bocsánatot kérek véletlen volt… csak a barátommal… épp…

-         Átkokat küldözgettetek egymásra, hátha valamelyikkőtök úgy meg járja, hogy ott marad! – fejezte be a mondatot Kamilla, aki immár türelmetlenül nézelődött, keresve barátnőjét, de azért rezzenéstelen tekintettel a fiúra nézett.

-         Igen, igen, de nem volt olyan súlyos. Csak kis játék átkok.

-         Persze, persze, akkor azért van két bika szarv a fejeden! – mondta kissé nevetve Kamilla, és a fiú fejére mutatott, majd mikor megpillantotta barátnőjét gyorsan elköszönt és elsietett egy szőkésbarna hajú lányhoz, akinek vállig érő haját összekötve hordta. Kamilla egyből elmesélte barátnőjének, mi történt vele, majd mindketten elkezdtek nevetni és elmentek a park szélén található hatalmas tóhoz. Bill, aki immár lassan a paradicsomnál is vörösebb arccal álldogált és nézte a távolodó két lányt, akiknek még sokáig hallotta a nevetésüket.

-         Hehe, milyen kis, csinos szarvacskáid nőttek, Bill! – mondta a nevetéstől görnyedező barátja, aki épp akkor ért Bill mellé.

-         Vicces vagy Peter! - mondta gúnyosan Bill, majd egy pálcasuhintással eltűntette a szarvait. – Thomas merre van?

-         A pálcáját vadássza éppen a barackfán a kert végében. – nevetett Peter Levals - sikerült kivarázsolnom a kezéből, mikor Téged üldözött, és felrepült a fára a pálcája.

Halk puffanás hallatszott a kert hátsó végében. Thomas Floods a földön ült a fa alatt és szitkozódva nézett fel a mellette álló magas barackfára. Majd lassan felállt és elindult Bill és Peter felé, akik már messziről mosolyogtak, mikor meglátták a közeledő, morcos kifejezést barátjuk arcán, aki egyik kezével a fájós hátsó felét óvatosan tapogatta, másik kezében pedig pálcáját lógatva lépett oda barátaihoz.

-         Na mi van, Tom? Tán a fa ledobott magáról? – kérdezte gúnyolódva, de nagy nevetés közben Peter.

-         Te csak ne beszélj Peter! Bill, látnod kellett volna azt a pofára esést a füvön, mikor a cipőfűző kötő varázslatot küldtem rá… akkor valahogy nem volt ilyen jó kedve.

-         Na persze, csak azért estem el, mert Bill-re figyeltem, aki éppen akkor ütközött bele abba a kis libába, ott a tóparton. – kezével a tó felé mutatatott, ahol Kamilla és barátnője ültek a fűben, és beszélgettek valami nagyon érdekes dologról, mert Rebecca Morrison tátott szájjal hallgatta, Kamilla beszámolóját.

-         Kamilla nem liba! – torkolta le Petert mérgesen nézve a fiúra.

-