A vámpír élete nehéz, és titkokkal teli. Sok olyan dolog van, amit
kifecsegniük, és elmondaniuk nem szabad. Ha mégis megteszik, az életükbe
kerülhet eme hibájuk. Sokan vannak, és mégis sok köztük az olyan, aki a
magányt kedveli. Nem szereti a társaságot, mert ott mindig meg kell felelni
a másik elvárásainak. Ez az, ami… úgymond problémát okoz, az ő életükben.
Egy kellemetlen problémát. Habár… előnye is van. A védelem. Biztonságos,
mivel sokan vannak. Sokan biztonságban… de… nem mindig.
Derek is ezek közé tartozott. Kedvelte a magányt, és a titkokat. Ha más
vámpírokkal élne, a titkai nem lennének. Semmivé foszlana, akárcsak az idő,
ami elszalad. Hosszú évek peregnek el mellette, és ő nem is számolja őket.
Neki minden nap ugyan olyan. Éjjel felkel, megöl egy embert, aztán másnap
egy másikat, és így megy a végtelenségig. Ez egy végtelen körforgás, aminek
talán sosem lesz vége. Eltarthat az idők végezetéig, vagy még a túl világon
is, istenük Lamagra mellett. De ezt senki sem tudhatja. Kiolvashatatlanok a
Sors lapjai. Elrejti őket, hogy a gyanútlan „halandók” ne tudják kiolvasni
belőlük, mit hoz számukra a sors.
Dereket nem érdekelte a sorsa. Oly’ hidegen hagyta, mint a holtat a lélek. Ő
egy hatalmas kastélyban lakik egy zord erdő szélén Párizsban. Csodás, és
félelmetes. Bárki, aki arra vetődik, úgy érzi, a lába a földbe gyökerezik,
és képtelen tovább meni. Még ha akarna, akkor sem tudna. Az ijedség békjoba
verte. Hatalmas vízköpők díszítik a nagy kör alakú vártornyokat, és a
várfalakat. Egy ódon kovácsoltvas kapu kerítette el a területet. Régen, azt
rebesgették, hogy egy szörnyeteg él e falak között. Félnek oda menni, hisz
tartanak a rémtől. Úgy félnek tőle, mint ember a haláltól. Tudom brutális
hasonlatok, de itt, ebben a környezetben, úgy érzem ez a helyén való. Semmi
más. Itt nem válnának be azok a csodás költői szavak, melyeket ilyen
szövegkörnyezetben használnak. Itt olyanok lennének, mint
bekötött szájjal segítségért kiabálni. Azaz hasztalan. De talán… némelyek
nem így gondolják. Azoknak azt tanácsolom, nézzék az egészet az én
szememmel. Vagy legalább próbálják meg. Tudom nem könnyű, de ez a történet
csupán így megérthető. Ha nem használnám őket, olyan lenne, mint egy furcsa
vértől mentes horror. Nincs benne akció, és ettől, az egész olyan…
semmilyen. Nincsenek is rá szavak. Nem találom a megfelelő szavakat. Esetleg
egy hasonlat megteszi. Olyan lenne, mint a karácsony ajándékok nélkül, vagy
mint a sör hab nélkül. Egyszóval: pocsék. Semmilyen, semleges, érdektelen,
unalmas, és még lehetne sorolni végtelenségig. Na, kanyarodjunk vissza a
történethez.
Derek másmilyen vérszívó volt. Volt olyan, hogy tudta ellenére gyilkolt. Ez
azért fordult elő, mert a belsejében lakó rém, kiszabadult, és önálló életet
akart élni. Több vért akar, többet gyilkolni, több emberi életet kiontani.
Na ez az a rém, amiért ő utált vámpírnak lenni. Gyűlölte hogy nem tud
parancsolni magának, mikor éjszakánként átváltozik valami mássá, valami…
félelmetesé.
Fel s alá mászkált a szobájában, és várta hogy az éjszakától búcsút vegyen
az idő. Hogy koporsóba bújhasson, és le legyen a gondja a mai napról végleg.
Hogy ne keljen áldozata sikolyára gondolnia, hogy ne csengjen a fülében újra
meg újra a nő kérlelő szava:” Kérem, ne bántson! Hagyjon elmenni! Fiatal
vagyok még a halálhoz! Még élni akarok!” Ám őt nem érdekelte ez a
rimánkodás. Fogát a nő nyakába mélyesztette, és kiszipolyozta a vérét. Oly
könyörtelen volt, mint az általa oly’ gyűlölt vérfarkasok. Igaz azok
tisztelik a természetet, hisz az ő teremtőjük Gaia, - a földanya- és ezért
tisztelik a természetet, és annak minden teremtményét. E két faj évezredek
óta harcban áll egymással. Gyűlölik egymást. A vérfarkasok úgy tartják, a
vámpírok rosszak, hisz az anyatermészet elpusztítóinak tartják őket.
Lassan itt a pirkadat, és azzal együtt megjön a nap, és annak csodás világa.
Az emberek, a csivitelő madarak, a szárnyaló
boldogság, a napfény, amit Derek, még sohasem láthatott, és ismerhetett meg.
Arijának született, akik elpusztulnak a napon,
hisz hamu lesz belőlük. Pedig oly’ jó lenne látni a napfelkeltét legalább
egyszer a halhatatlan évek alatt. Csak egyetlen egyszer hogy megtudja milyen
is az egy halandó számára elveszíteni a nappalok gyönyörűségét, a fények
játékát az égen, a felhők lassú cikázását, ahogy a ragyogó napsütésben
játszanak az égen. Hogy milyen érzés vámpírként is egy ember szemével nézni
a világot. Ez az, amit Derek soha az életben nem fog megtudni. Nem fogja,
hisz ő nem emberből lett vérszívó. Ő tisztavérű. Egy igaz vámpír. Nem csupán
teremtett. Egy olyan lény, aki már, talán évezredek óta róhatja e világ
utcáit éjszakánként. Derekről senki sem tudja, hogy mennyi idős is lehet.
Mondják talán az ősidőkből való, de csupán a fajtársai is találgatnak.
Minden esetre, Derek bölcs, okos, és mindenek előtt tapasztalt is. Tehát,
joggal feltételezik, hogy ő az ősidőkből való.
Mint említettem, már jómaga sem számolja az elszálló éveket. Úgy szálnak el
mellette, mint faág mellett a madarak mikor repülni szeretnének.
A nap, hajnali első sugarai megvilágították a tájat. Derek, felnyitotta a
koporsóját-, ami már nagyon régi volt- belemászott, kényelmesen
elhelyezkedett, magára zárta a koporsót, lehunyta a szemét, de nem tudott el
aludni. Csak a tegnapi vadászatra tudott gondolni.
A városban vadászott, de most mindenre pontosan emlékszik. Nem felejtett el
semmit. Minden oly’ tiszta volt, mint a frissen hullott hó. Ott állt egy
magas tölgyfa mellett, és várta alkalmas áldozatát. Egy nőt, akinek friss
üde vére elbódítja a vámpír fejét. Az a forró meleg vér, ami ott lüktet az
ereiben, minden porcikájában az embernek, ami táplálja, és melegséggel tölti
fel egy vérszívó testét.
Ott állt éjfélig, mikor végre megpillantotta azt a gyönyörű, bársonyos bőrű
nőt, akit képtelen volt megölni. Nem tudta. Csupán a vérét vette, de nem
végzett vele. Ezt, úgy hívják: kudarc. Ami az ő életében most fordult elő
elösszőr. Azon a
napon csalódott magában. Azt hitte, meg tudja ölni a lányt, de nem tudta. Ez
olyan érzés volt, mintha enni szeretnél, de nem tudsz. Derek volt rá az élő
tanú, hogy ha valamit nagyon
szeretnél is, az nem mindig sikerül. Néha teljesen máshogy alakulnak a
dolgok.
Ezt gondolom, már sokan tapasztalták bizonyos fontos dolgokban. Még én is.
Hiába akartam… de ez most nem fontos. Az én dolgom, hogy Derekről, és a
vámpírokról beszéljek, és ne pedig magamról fecsegjek.

Másnap, Derek percre pontosan kelt fel. Pont abban az időben, mikor már évek
óta szokott. Fáradt volt, és kimerült. Nem aludt valami sokat. Farkas éhesen
ébredt. Talán itt az ideje, hogy elmenjen valami harapni való után nézni.
Tegnap kevés vér mennyiség került a szervezetébe.
-Talán fel kéne keresnem azt a lányt. Nem hagyhatok szemtanukat. Még a végén
elkezd fecsegni. Az nem lenne jó a vámpíroknak. Ki filéznének érte. Az már
biztos! Olyan biztos, hogy most itt állok.
Odament a szekrényhez, kivett belőle egy fehér inget, egy fekete
vászonnadrágot, és egy hozzá illő cipőt. Most már startra kész. Indulhat
vadászni. Kiment a kastélyból, át a kerten, és ki a hatalmas kapun.
Egyenesen a városba ment.
Ott mindent felkutatott a lány után, de sehol sem találta. -Hiába minden! –
gondolta csüggedten. Egészen addig, amíg meg nem látta a lányt az utca másik
oldalán. Széles mosoly ült ki az arcára, és vámpír sebességgel átment a
másik oldalra. Megragadta a nő karját, berángatta, egy sötét sikátorba, és
ott felkészült arra, hogy végez vele, de ebben a pillanatban elment a
bátorsága. Már ha fogalmazhatok így! Teljesen elgyengült.
A lány kiáltani próbált, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Derek,
felkapta, felvette a vámpír sebességet, és a kastélyába vitte a lányt.
Bezárta egy szobába, majd elment vadászni.
És érdekes módon, ezt nem szúrta el. Tökéletes módon végzet az áldozattal.
Visszaballagott a birtokára, bement oda, ahol a lány volt, de ott nem látta.
- Elbújt a lány. – gondolta mosolyogva. Körbenézett, és meg is pillantotta.
Ott volt az egyik közeli 17.-dik századi fotel mögött.
-Nem akarom bántani. – füllentett Derek.
-De. Tudom, hogy hazudik! Akkor mért támadott meg tegnap? – kérdezte remegő
hangon a lány. Rettentően félt. Arra nincs is szó, hogy mennyire be van
rezelve.
-Nézze! Én ezt nem direkt csinálom. De minek magyarázkodom magának! Hisz
maga csak egy ember! - szólt fennhangon Derek.
-Hogy érti hogy „csak egy ember?” Ezt magyarázza meg nekem! Mi maga, talán
az Isten? – Suzannet felhúzta ez az előbbi kifejezés. Még hogy csak egy
ember! Ez felháborító! De mégis mit vár az ember egy vámpír szájából! Ám
Suzanne ezt nem tudta. Ő csupán azt hitte, hogy ez az alak csak egy
elmebeteg, aki azzal szórakozik, hogy természet felettinek vallja magát, és
felette csupán az Isten áll. Ám mi tudjuk, hogy a nő hatalmasat téved. Ha ő
írná eme sorokat ő is, tudná milyen hatalmas hibát követ el, azzal hogy egy
vámpírral szívózik. Igaz, Dereknek nem volt valamiért mersze megölni a
lányt, ám most ebben a pillanatban úgy érezte képes lenne rá, ha minden
erejét összeszedné. Meg tudná ölni, és ehhez még a kis ujját sem kellene
megmozdítania. Persze csak képletesen nem kellene.
-Nem. Azért nem vagyok Isten. Maga csupán egy halandó, akinek az élete
minden egyes nappal egyre rövidebb és rövidebb lesz. Maguknak minden nap
számít, nekem viszont minden egyes nap, ugyan olyan. - e közben egyre
közelebb ment a lányhoz, aki ijedten hátrálni kezdett. –És nem vagyok őrült!
Nem igaz az, amit abban a helyes buksiában forgat. Ha őrült lennék, nem így
viselkednék.
Suzanne egy percre meg rendült. Vajon honnan tudja a férfi, hogy mi jár az ő
fejében? Vajon minden gondolatáról tud? Vagy szimplán megérzi, hogy mégis
mire gondol a másik? Valójában ez is egy lehetséges dolog. Valójában nem is
igazán hitt ezekben a dolgokban. Inkább csupán abban, hogy az élet, nem is
olyan szép, mint amilyennek az ember, vagy hogy a vámpír szavaival éljek,
egy „halandó” számára csupa csodás dolgot, jelellent. Ez akkor szokott
lenni, mikor valami csodálatosan alakul, és ennél már csak jobb jöhet. Nem
lesznek rossz dolgok, csak örömteli, és boldog napok.
De ebben a percben rájött, hogy az élet nem is olyan csodás, mint amilyennek
az ember fia gondolná. Sőt, tele van csalódással, kínnal, szenvedéssel és
sokszor megfordul a fejükben, hogy végevetnek ennek a rémes létnek. Suzanne
is ezeket érezte. Inkább meghal, minthogy itt legyen ezzel a fickóval egy
helyen, és egy világban.
-Szívesen segítenék a gondján, de sajna valamiért nem vagyok rá képes. Már
próbáltam, de… majd, talán hogyha még jobban felhúzza az idegeimet, akkor
talán enyhíthetek a gondján. Előbb nem.
-Nekem nem kell a maga segítsége! Én csak el akarok menni innen! Nem akarom,
hogy bármiben is segítsen! – háborgott Suzanne. Dühös volt. Ám félelme is
kiült az arcára, mikor meglátta a férfi arcán azt a rémes mosolyt, amitől
szinte megfagyott a vér az ereiben.
-Ha én nem ölöm meg akkor majd más megteszi. Attól nem kell félnie. Ez így
megy manapság. De maga tudja. Tőlem elmehet… - vont vállat Derek. A lány
szemei felcsillantak. Csupán az utolsó mondatra figyelt igazán. Neki az
elmehet szó volt a kulcs. Derek félre állt Suzanne elől, mire az
megrohamozta az ajtót. Elrohant, és a vámpír ismét egyedül maradt. De tudta
hogy nemsokára újra találkozik a lánnyal, és akkor már ő is a vámpír
nemzetséghez fog tartozni. Nem kell hozzá sok idő. Csupán néhány nap, és az
élete örökre megváltozik. –Úgy is visszajön! –mosolyodott el Derek.
Mivel a nappal borzasztóan közel volt, így elment a koporsójához,
felnyitotta a fedelét, belemászott, magára zárta a koporsót, lehunyta a
szemét, és megpróbált elaludni. De valahogy a gondolatai a lány körül
forogtak. Nem tudott másra gondolni, csak a lány ereiben folyó, bársonyosan
meleg vérére. Mely, ha az ő szervezetébe kerül, felmelegíti a testét, az
egész lényét. Forrna az ereiben, teljesen elbódítaná. De legalább nem lenne
lelki ismeret furdalása amiatt, hogy nem tudta megölni a lányt. Nem kéne
azon törnie magát, hogy mikor megy híre annak, hogy ő elpuhult, és nem képes
egy apró halandó elpusztítására. De mi van akkor, hogyha a lány mégsem lesz
vámpír?
Össze kell szednie a bátorságát, és meg kell ölnie a lányt. Akár meddig is
tart, akármilyen bonyolult is, muszáj végeznie a lánnyal.
De ez volt az, amire Derek képtelennek érezte magát.
A nagy gondolkodás álomba ringatta. De… az álmai bonyolultak, és fájóak
voltak. Minden egyes apró emlék nyomasztotta, kínnal töltötte fel a vámpírt.
Másnap a gondolataiban sem szerepelt a lány. Nyugodtnak, és kipihentnek
érezte magát. Nem izgatta, az hogy nem sikerült megölnie, hiszen nemsokára
itt az idő, mikor Erdélyből végre megérkezik egy rég nem látott „barátja”.
Nevezhetjük így is, de mikor nem sikerült végeznie a lánnyal, és az rájött
az ő kis titkára, úgy érezte, be kell avatnia a dolgokba.

Auróra bágyadtan az ablakpárkányra könyökölve azon törte a fejét vajon
milyen lehet az élet Erdélyen kívül, egy olyan országban, ami nincs ilyen
messze a hegyek között. Igaz csodás a táj, és tele van látnivalóval, de neki
valami több kellett. Úgy érezte ezen a helyen nem érheti el azt, ami igazán
a szíve vágya. Itt nem lehet belőle színésznő, nem teljesülhet a vágya.
- Unalmas a mai nap! –szólt hátra a válla felett a barátainak, akik
kikísérték a reptérre.
- Mért mondod ezt Auróra? – kérdezte Kátya halkan. –Nem örülsz hogy vár rád
Párizs? Én mindent megadnék, hogy elmehessek oda.
- Más is lenne, ha eljönnél velem Kátya!
- Nem lehet! Én még a szüleimmel lakom és még franciául sem tudok!
–sopánkodott.
- Biztos vagy benne? –kérdezte reménykedve Auróra.
- Igen. Sajnálom! Pedig úgy elmennék!
- Majd küldök egy lapot. –mosolyodott el a lány.
- Felkérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Párizsba
induló gépre, a négyes kapunál! Köszönjük!
- Ez az én gépem! –megölelte barátnőjét, majd elindult a gépe felé.
Összefogta rakoncátlan göndör fekete fürtjeit, leadta a jegyét aztán
elfoglalta a tizennégyes széket. Hátradőlt, bekapcsolta a biztonsági övet,
lehunyta a szemét, és a gondolatai máris a csodás városon, és az utazáson
járt. Nem bírt olyan sokáig magával, mint szeretett volna. Épp hogy
felszállt a gép, csak Derek körül forogtak a gondolatai. Arra gondolt vajon
mit csinálhat, és milyen volt az eddigi élete. Vajon ő is sokat szenvedett a
külsejével, vagy ő még mindig teljesen elégedett magával? Dereknek soha
semmi baja nem volt a külsejével. Vékony, magas, jóképű, és csodaszép szemei
vannak. Mondhatni ideális férfi.
Alig várta hogy leszálljon a gép és végre a kastély birtokán, legyen. Hogy
körbenézzen, hogy eldöntse, mit akar tenni azon a néhány héten, amit majd
Párizsban tölt. Talán megnézi az Eiffel tornyot, a Luxemburg parkot, elmegy
a Lycée Charlagne líceumba, végignézi a csodás hidakat, melyek keresztül
ívelnek a Szajnán, megnézi a Basiliqe de Saeré-cour bazilikát. És ez még nem
minden. Oly’ sok látnivaló van abban a csodás városban, hogy talán egy élet
is kevés lenne hozzá, hogy mindet megnézze.
Felsóhajtott, majd kinézett az aprócska ablakon. Csodás volt a kilátás.
Abban bízott, hogy nincs nagyon hideg. Leginkább már azt várta, hogy a gép
leszálljon, és ő mehessen barátjához.
-Mikor érkezünk meg? –fordult kíváncsian a légi kísérő hölgyhöz.
-Még olyan tíz perc. De addig megkérném kapcsolja be a biztonsági övét.
–szólt mosolyogva a hölgy.
Auróra mellet ülő idős nő, bekapcsolta az övet majd a lányhoz fordult:
-Barátokhoz mész kedveském?
-Igen. És a néni? –érdeklődött udvariasan Auróra.
-Az unokáimhoz megyek. Már két éve ott laknak Párizsban. Remélem jó nagyot
nőttek. Ők adtak pénzt, hogy ki tudjak menni hozzájuk.
-Nagyon szép tőlük. –mosolyodott el Auróra.
Utána már nem is szólt a nénihez. Nagyon jól megvolt a maga kis
gondolataival, hogy nemsokára ott lesz Derek birtokán. Csupán azt sajnálta,
hogy este fog találkozni a férfival. Szeretne vele minél hamarabb beszélni,
elmondani neki mi történt vele, milyen lett az élete, és miket sikerült
beváltania az álmaiból. Igaz nem sok mindent és a legértékesebb álma még
valósításra várt, de azért van mivel dicsekednie. Most így hirtelen nem sok
minden jutott az eszébe, de ez majd csak akkor lesz igazán fontos, mikor ott
lesz a férfi mellett, és végre halhatja a hangját.
-Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, helyezzék az üléseket megfelelő
helyzetbe. Megérkeztünk Párizsba. Megkezdtük a leszállást. Utasainknak
kellemes időtöltést kívánunk. –szólt a légi kísérő lágy hangja a
hangszóróból.
Auróra hatalmasat sóhajtott ezzel nyugtázva örömét, hogy végre megérkeztek.
Leszállva a gépről, csodálkozására Derek ott várta őt. Mosolyogva odament
hozzá, (szinte alig ért fel csak a válláig.) aztán megölelte.
-Szia. –köszöntötte Derek mosollyal az arcán. –jól utaztál?
-Igen. Egész kényelmes volt a gép. Hogy hogy kijöttél elém? –érdeklődött
csodálkozva a lány.
-Hát… este van, és nem volt jobb dolgom. –füllentett. –Nem találtál volna el
oda. Messze van és… hagyjuk. Mennyünk.
Belekarolt a lány karjába, majd elindultak a kastélya felé. Hatalmas
megnyugvás volt a számára hogy most néhány napig nem kell foglalkoznia az
áldozatával, és azzal hogy mit fognak hozzá szólni, ha nem tudja megölni a
lányt. Legalább is ezt gondolta az út elején. Aztán egyre erősödött benne a
gondolat, hogy nem lesz nyugodt az éjszakája. Hogy a lány felkeresi, és
kéri, segítsen neki. Persze ez a jövőre volt bízva. Nem volt biztos, csupán
abban, hogy Aurórát valahol távol az ő kis zugától kell elhelyeznie. Nem
akarta hogy tovább kérdezősködjön, azzal a szándékkal, hogy mindent
megtudjon a vámpírok életéről, világukról, és gondjaikról.
Ezt Derek nem akarta. Félt attól az apró dologról, hogy a titkai, amik már
évek óta gyűlnek, ennek a koloncnak köszönhetően napvilágra kerül. Nem
akarta kiteregetni élete piszkos dolgait.
Bármiről szívesen felvilágosítja a lányt, csak ne keljen mindenbe
belebonyolódni. Végül a lány törte meg a csendet:
-Derek! - fordult a férfihoz.
-Tesék.
-Hol fogunk lakni? Ugye nem azt akarod mondani, hogy ebben a vén kastélyban?
–hitetlenkedett. Az épület mindennek látszott, csak otthonosnak nem. Abban
reménykedett, hogy kellemesen csalódik majd a dolgokban. Bízott benne, hisz
most csak az számított, hogy végre lefeküdhessen valahova, és kipihenje
magát. Nem számít hogy milyen poros, milyen romos állapotban van a hely,
csupán a pihenés a lényeg.
-De igen. Itt lakom ez az én birodalmam, ha tetszik, ha nem! –szólt a férfi
morgolódván.
-Jólvan na! Nem kell mindent úgy mellre szívni! –mondta sértődötten Auróra.
-De ezt igen is komolyan kell venni! Senki sem szólhatja le, aki nem ismeri
a történelmét. Te se ismered, úgy hogy fogd be a szád, és fújj vissza
vonulást, vagy szörnyen megjárod.
-Húúú… ezt vegyem fenyegetésnek? –kérdezte színpadiasan megremegve.
-Annak veszed, aminek akarod! De nekem minden ember egyforma. Jelentéktelen,
és csak egyre való mind. Ne akarj te is arra a sorsra jutni. –felelte
dühösen, kitárva az ajtót.
-Nem fogok arra a sorsra jutni. Úgy sem ölnél meg! Mindenki tudja otthon,
hogy itt vagyok, és elösszőr itt fognak keresni. Nem ajánlom, hogy hozzám
érjél! –mondta fenyegetően maga elé tartva jobb keze mutató ujját.
-Hu ha! Most szörnyen megijedtem! Mire a táviratod eljutna Erdélyig addigra
rég olyan lennél, mint én! Csak húzd fel az agyam! Megtudod milyen a vámpír
lét, csak piszkáld fel a nyugalmamat. –mondta közel lépve a lányhoz, mélyen
a szemébe nézve.
-Nyugodj meg, Derek! Azt sem fogod tudni, hogy itt vagyok!
-Rendben! Legalább nyugtom lesz!
Nem is szóltak többet. Bent hatalmas csalódás érte Aurórát. Nem hitte volna,
hogy ilyen pazarul fel van szerelve ez a rozzant kastély. Inkább arra húzta
a lelke, hogy ő elmegy egy hotelba aludni, minthogy egy ehhez fogható helyen
töltse az éjszakát. De most hogy látta, Derek nincs megőrülve „teljesen”,
így lemondott a felesleges útról. Bent a vámpír egy –az övétől távol eső
szobát szemelt ki a lánynak. Nyugalmat akart, amit mostanában hiába keres,
nem talál sehol. Pedig most már tényleg megérdemelné. Legyen az egy bűzös
kriptában, vagy akár a pokol legmélyebb bugyrában. Igaz a nyugtalansága úgy
is megtalálná, nem tudna előle elbújni lépten, nyomon ott lenne a nyomában,
nem bújhatna el előle, és valahogy most Aurórával is ez volt az érzése. Nem
bízott abban, hogy megleli a nyugalmat ezekben a napokban. De a sors útjai
kifürkészhetetlenek. Sosem tudjuk, honnan jön a végzet, mely’ sarokból
leselkedik rá, és mit tartogat neki az élet. Igazából nem érdekelte mit
tartogat számára a jövő, csupán a számára vég nélküli napokat akarta túlélni
valahogy. Megállva egy ajtó előtt a lányhoz fordult:
-Ez a szobád! Akkor hagyod el, amikor akarod, csak az én lakosztályom
keresésére ne indulj soha. Szeretem a nyugalmat. –fűzte hozzá, mellékesen.
-Aha. Értem. Jó hogy itt vagyok, csak nem akarod hogy melletted legyek.
Igaz? –tudakolta, karbatett kézzel.
-Tulajdon képen igen! Remek a ráérzés. Szeretem a nyugalmat, és nem tűröm,
ha megzavarják azt. Elég világosan beszélek? Ha nem szívesen felvilágosítom
a gondolataidat.
-Nem nekem van szükségem gondolatvilágításra, hanem neked… Derek. Te nem
tudod eldönteni mi fontos, és mi nem. Nem nekem kell ahhoz mindenféle ap…
-Most azonnal befogod a szád, és a hátrálévő estét csendben töltöd! Kezdesz
mérgesíteni, és ez bosszant engem! Érthető vagyok? Ha nem, szólj, kérlek.
–gúny érződött a hangjában.
-Rendben. Ha gúnyolódni akarsz hát, tessék!
-Nem akarok gúnyolódni, és nem is fojtatom tovább a vitát. Nyugodalmas
éjszakát, Auróra. –ezzel faképnél hagyta a lányt.
Azt hitte nyugalmas lesz az este hátra lévő ideje, de tévedett. Nemsokára
dörömböltek az ajtón, ami majd ki eset a tokjából.
Dühödten odament, vett egy nagy levegőt, és kitárta az ajtót. Egy férfi állt
ott, aki megragadta Derek kabátja gallérját, pillanatok alatt felemelte,
majd a falhoz vágta. Az nekicsapódott a falnak, leverve egy értékes
festményt, amit még a tizen hatodik században készítettek. Derek, megrázta a
fejét, felkelt, de nem maradhatott, oly’ sokáig talpon. A férfi hatalmas
erővel arcul csapta, Derek szája felrepedt, mire ő mosolyogva nyalta le a
vért a szájáról. Jól tudta ki lehet az, így nem hagyhatta, hogy ilyen
csúnyán helyben hagyják, és a jutalma lehet akár egy karó a szívébe, ami
aztán elveszi egyhangú napjait. Tudta, tapasztaltabb, és erősebb ennél a
fickónál, így erőt vett magán, felkapta, kidobta az ajtón. Az, nekicsapódott
a hatalmas tölgyfának, csontok recsegő hangja tudatta Derekkel, hogy
ellenfele sérüléseket szenvedett. Nem igazán törődött ezzel, csupán meg
akarta tudni ki ez a fickó, és mit akar tőle.
Kisétált maga is az ajtón, odament a földön heverő fájdalmasan nyöszörgő
alakhoz, leguggolt mellé, lenézett rá, kivillantotta hatalmas fogait, ezzel
feltárva ki ő valójában. De az alak nem rémült meg, tehát tudta kivel, és
mivel áll szemben.
-Ki maga, és mit akar tőlem? – tudakolta Derek, enyhe ideggel a hangjában.
-Mért fontos ki is vagyok, mikor tudom, te, kivagy, és azt is, hogy mi a
küldetésem? –Derek kérdésére kérdéssel felelt. Néha ez remek taktika.
-Mert el kell, hogy mondja! Ne akarja kipróbálni meddig ér el a türelmem!
–szólt Derek még nyugodtan. De mint minden az ő türelme is véges. Tudom az
emberek, azt hiszik, hogy vámpír és mindenhez olyan hatalmas türelme van,
pedig nincs. Mindenen hamar feldühödik, és talán ezért nem jön össze neki
olyan sokkminden. Elront mindent, amihez hozzáér, elrontja, nem tudja
rendesen megoldani. Így van ez a lánnyal is, akit meg akart ölni. Ideges
lett, és így nem tudott végezni vele. Pedig elszánt, és mindent megtesz
azért, hogy végbe vigye céljait. De ez valahogy nem akart beteljesedni.
-Most mondom utoljára ily’ szépen! Ki maga? Mit akar tőlem?
-Mért hiszi, hogy én akarok valamit, és nem más? –ismét kérdés volt a
felelet a vámpír feltevésére. Derek felsóhajtott, aztán megragadta a fickót
a gallérjánál, olyan magasba emelve azt, hogy már a levegőben lógott.
-Ne bőszítsen tovább! –emelte fel a hangját. –Ki maga?
-Max. De nem ez a fontos. Ma meg kellett volna halnia! –szólt az rekedten.
Derek, lejjebb engedte, de nem eresztette. Így Max fellélegezhetett. –a
megbízóm bizonyítékot akar, hogy végeztem magával.
-Mondja el ki a megbízója!
-Ha elárulom… nekem végem! –hebegte.
-De ha nem, akkor én végzek magával, Max! –Derek remélte használ a
megfélemlítés. Nem is csalódott túl nagyot.
-A megbízóm neve Maximilián. Meg akar szabadulni magától. De nem mondta
miért. Csak hogy útban van. Ennyi. Esküszöm!
-Tegyük fel, hiszek neked! De… mond meg a megbízódnak… ha annyira holtan
akar látni, jöjjön el ő maga és végezzen velem! Nem fogom magam könnyen adni
annyit, ígérhetek. –mondta elengedve Maxot. –Most meny!
-Köszönöm hogy nem végzett velem! Tartozom eggyel. Ha tudok… segítek, legyen
az akármi.
-Vámpír vagy öcskös? –tudakolta Derek. –Annak tűnsz. Megérzem az ilyesmit.
-Igen. De még nagyon fiatal.
-És befolyásolható! –szólt elgondolkodva a vámpír. –Miután megmondtad
Maximiliánnak, amit üzentem, rejtőzz el valahová. Oda, ahol nem talál rád.
Biztos, hogy meg akar majd ölni.
Max megigazította gallérját, meghajolt Derek előtt, majd hátátfordított, és
elment. Bement az épületbe, el a szobájába, és mivel vészesen közeledett a
hajnal gyilkos perce, bebújt koporsójába, majd álomra hajtotta a fejét.
Auróra nem tudott aludni. Nem volt még ilyen helyen egyszer sem. Oly’
titokzatosnak, félelmetesnek érezte, hogy e napon, nem igazán fog tudni
aludni. Legalábbis ezen a napon nem.
Kitárta az ablakot, és kinézett az erdős tájra. Csodálatos volt a felkelő
nap fényeiben. Átvette pizsamáját, és ledőlt az ágyra. Forgolódva lehunyta a
szemét, ám furcsa érzés kerülgette. Elösszőr van Párizsban, és most inkább
szívesebben elmenne megtekinteni a várost, végigmenni Szent Mihály útját,
elgondolkodni azon, milyen sors várna itt rá. Vajon híres lenne?
Beteljesülne az álma? Színész lenne belőle? Á… ezt nem lehet előre tudni. Ő
nem lát a jövőbe, nem tudja megmondani, milyen lehet az emberek élete a
jövőben. Pedig néha jól jönne egy ilyen képesség. Még akkor is, ha fel
kellene hagynia életével, és egy másikat kellene kezdenie. De nem minden
esetben jó, ha az ember tudja mi vár rá. Azt nem mindenki akarná tudni, hogy
mikor és mért fog meghalni, vagy éppen gyilkosság áldozata lesz. Vagy hogy a
kezét akarják megkérni, vagy esetleg megcsalja a férje felesége. Igaz…
ezeknek is megvan a jobbik oldala. Tudod mi vár rád, és időben fel tudsz
készülni a váratlan eseményekre.
Felkelt az ágyról, felöltözött, kiment a szobájából, végig a hosszú
félelmetes folyosón, egészen a hatalmas kétfelé ívelő lépcsőzetig. -Vajon
hol lehet Derek szobája? – kérdezte magától. Kíváncsi lett volna milyen egy
„élő” személy látványa egy koporsóban. De a férfi megtiltotta neki, hogy ott
legyen. Rejteget valamit? Vagy talán fél hogy meglátja koporsóját? De hisz
ettől nem kell félnie! Ő tudja hogy Derek micsoda! Akkor most mi a gond?
Talán a férfi túlságosan hozzászokott a magány érzéséhez, és most a társaság
nyomasztólag hat rá. Érthetetlen dolog, de mindenkinek van valami happy-je.
Még a vámpíroknak is. És ezt Auróra is tudta. Pontosan úgy, ahogy neki is
van. Ő például azzal van elfoglalva (szinte mindig) milyen alacsony, milyen
undorítóan göndör a haja, és hogy mért pont ő az… akit sose talál meg a
szerencse, és a szerelem. Sokan akartak már vele kapcsolatot létesíteni, de
ő oly’ hidegnek bizonyult, mint a föld mélyén nyugvó holttestek, vagy éppen
egy jégcsap. Nem tudta elképzelni, hogy valakit képes lenne szeretni. De
egyszer őt is megtalálja a

szerelem, és képes lesz arra, hogy valakit szeresen. Talán nem most, de
egyszer egy szépnapon, rátalál, és menekülni sem tud majd előle.

II.

Derek miden gondját elfeledte alvás közben. Nem gondolt sem Aurórára, sem a
lányra, sem pedig az éjszakai látogatójára. Szinte minden kiment a fejéből.
Csak arra gondolt mily’ nyugalmas nap vár rá. Milyen jó lesz csak magával
foglalkozni. Kinyitotta a koporsó tetejét, és hirtelen beugrott neki, hogy
nem is lesz oly’ egyedül, mint ahogy szeretné. Hisz itt van Auróra, és a
gondok már is a tető fokára hágnak. Nem igazán érdekelte hogy mit is tesz a
lány szabad idejében, csak azt nem várta volna el, hogy bömböltesse a
magnóját, és ezzel kiverje az „ágyból”, és zaklassa az Erdély indulóval. Nem
mintha nem tetszene neki, csak már annyiszor hallotta, hogy a könyökén jön
ki. Hatalmasat nyújtózott, kilépet fekhelyéről, majd elment a fürdőbe.
Megnyitotta a csapot, levetkőzőt, majd beállt a zuhany alá. Hagyta had
folyjék az arcába a víz, le a hátán, a mellkasán, le a lábain, végig egészen
a lefolyóba. Hideg víztől libabőrös lett, és némileg beleborzongott. Átmosta
minden porcikáját, magaköré tekerte a törölközőt, elzárta a csapot, aztán
visszament a szobájába. Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy fehér
selyem inget, egy kék koptatott farmert, belebújt, majd elindult megkeresni
a lányt. Közölni akarta vele, hogy elmegy harap valamit, és aztán elviszi
városnézésre.
Terve azonban derékba tört. Egy női hang törte meg a csendet, de nem
Auróráé. A nő kiáltozott, és jajveszékelt. Segítséget akart, és derek rögtön
tudta ki az. Suzanne volt.
Igaz nem tudta mit akar, de azt biztosnak érezte, hogy nem kis dolgot. Mert,
általában ha valaki így kiáltozik, biztos akar valamit. Ez volt, amit ő nem
szeretett. Nem bírta, ha valaki minden ok nélkül követelőzik, habár… most
lehet, hogy van valami oka ennek. Gúnyos mosoly suhant át az arcán arra
ösztönözve magát, hogy tennie kell valamit. Kiment az épületből, és az ajtó
elött felfedezte a zokogó nőt. Legugolt mellé, és gúnyos mosoly suhant át az
arcán. A nő felnézett, és kérlelően nézett a vámpír szemébe.
-Kérem, segítsen!!! –könyörgött.
-Mért tenném? Mért segítsek? Hiszen maga mondta hogy nem kell az én
segítségem! –szólt tettetett düvel a hangjában.
-Kérem! Segítsen!!! –szólt rekett hangon a nő. Látszott rajta hogy sírással
küzködik.
Derek elmosolyodott. Tudta hogy most nagy szügsége van az együtt érzésre, ám
nem volt rá képes. Már évek óta nem. Az tartotta benne a lelket évekig, hogy
rá minden körülmények között lehet számítani. De…most ez megváltozott. Már
nem érzi azt hogy bárkinek is szügsége lenne rá. Elhanyagoltnak, hiába
valóna, és mindenek mellett könnyelmünek érezte magát. Tudta most erősnek
kell lennie, és segítenie kell a lányon. Bármily nehéz is ez, végre kell
hajtania. Nem az etika diktálja így, hanem a benne dúló érzelmek vitálya.
Megfogta a kezét, felsegítette, majd betámogatta az épületbe. Leültette a
kanapéra, letérdelt elé, és mélyen a szemébe nézett. Szinte biztos volt
benne mi történt a lánnyal. Megtalálta egy másik vámpír , aki nem hogy
megölte volna, de azzá tette ami maga is volt valójában.
-Mi történt? –kérdezte nem eresztve Suzzane kezét. –Az igazat mondja.
Megérzem ha hazudik.
-Miután innen elmentem, a lakásomra mentem. De… ott várt már valaki. Magáról
faggatott. Én mondtam neki hogy nem is ismerem, és csak… csak most láttam
elösszőr, de ő nem hitt nekem….on-onnantól már csak arra emlékszem hogy nem
merek kimenni a napra, félek kimmeni… eljöttem magához, hátha meg tudja
mondani… hátha tud segíteni, mi is vagyok. Hogy mért félek. –elhalgatott, és
mostmár ő is a férfi szemébe nézett. Rezzenéstelenűl figyelte, választ
várva, arra számítva, nincs vele semmi gond. Hogy normális, és csak a sokk
teszi ezt. De a válasz mégsem az volt. Nem nyugtató szavak, hanem a
legeltaszítobb dolog amit valaha is hallott.
-Nézze Suzzane, tudom most arra számít hogy azt mondom, nincs magával semmi
gond, de téved. Maga vámpír lett. –a nő kikapta kezét a vámpír kezéből, ésaz
ajtó felé rohant. Derek felkelt, és megelőzve a nőt, elé toppant- tudom hogy
hihetetlen, és rémesem hangzik, neeem ebből nincs vissza út.
-Honnan tudta hogy erre gondoltam?! Mért …
-Nézze, ez egy adotság. Nem direkt csinálom, ám néha jól jön. Maga is rájön
majd.
-Neeem én nem akarom!!! –kapott a fejéhez leroskadva. –ismét normális akarok
lenni!!
-Sajnos az már lehetetlen. Ha ezt nem akarja, akkor meg kell halnia.- Derek
ezt úgy mondta, mintha máris eltemette volna a nőt. Az riadtan nézett rá.
Nemtudta mit tegyen. Ő nem akar másokon élősködni. Rajta is eleget
csámcsogtak ahoz az emberek hogy tudja milyen érzés is az.
-Akkor inkább meghalok. –kiáltotta. Felpattant, majd kirohant az épületből.
Vajon képes lesz rá? Végezni tud majd magával? Megtezsi? Ez volt az, amiben
nem igazán hitt. Egy ilyen nő mint Suzzanne, az nem képes ilyesmire. Ám
minden egyéntől függő.lehet hogy erősebb lett, de az is megeshet, hogy
valaki más végez vele. De vajon ki?
Ez az, amire igazán választ várna egy ilyen pokoli nap után.
Most hol lehet Auróra? Mit csinálhat? Felment az emeletre, bekopogott a
szobájába, és várta a bebocsájtatás. Válasz nem érkezett. Dühösen feltárta
az ajtót, és meglepetten látta, hogy a lány odabent van, és olvas. Ő azt
hitte nincs itt, és ezért fakadt fel a mérge.
-Mért nem feleltél? –kérdezte dühösen.
-Nem hallottam sajnálom. –felelte a könyvnek címezve szavait.
-Mit olvasol?
-Könyvet.
-Azt tudom köszi! –gúnyolódott.
-Valóban? Én azt hittem nem. –elmosolyodott.
-Lehet hogy ez neked vicces, szerintem kurvára nem az.
-Csak ezért jöttél, vagy valami mást akarsz! –lerakta a könyvet, és végre a
vámpírra nézett.
-Nem. Igazság szerint el akartalak vinni valamerre. Merre voltál már?
-A Panteonnál, a toronynál, a hidakon, és még sok felé.
-Gyere velem. –felé nyujtotta a kezét, és várta hogy a lány megfogja
azt.-Nyugi! Nincs semmi hátsó szándékom.
-Ja… egyenlőre. Igaz?
-Sosem votl ilyen tervem. –Auróra felvonta a szemöldökét. Látszott rajta nem
igazán hisz a vérszívó szavának. Volt is rá oka. –Tudom hogy nem hiszel
nekem. Nem is csodálom.
-Meg akartál ölni!! Mégis mit vársz ezek után? Boruljak a nyakadba? –Derek
arcán széles mosoly suhant át. –most meg min vigyorogsz??
-Semmin. Csak muris amit mondtál.
-Muris?
-Az. –bólintott Derek.
-Höh! Nem vagy vicces!!- fakadt ki a lány. –Mért hiszed azt hogy olyan
imádni való vagy? A mosolyoddal, meg mindeneddel együtt?
-Na álljon meg a menet! Én nem hiszem azt! Ez fatális tévedés! –Derek
rémesen dühös volt, mégis nyugodtan csengett a hangja.
-De hogy nem!! Pont ilyan vagy mint a többi pasas! Csak azzal a
különbséggel, hogy te vérszívó vagy. – Derek újra elmosolyodot. Igaz közel
sem olyan csábosan mint legelösszőr.
-Te sosem változol!
-Nem is fogok. Ezt garantálhatom! –megpróbált a férfi szemébe nézni, és
némi próbálkozás után ez sikerült is. De nem birta tovább néhány percnél.
Elkapta tekinteté, hisz egy vámpír szemébe nézni nem mindig jó dolog. Ott
van az a mérhetetlen tudás, mit hosszú évei során felhalmozott, és a képeség
a befolyásolásra.
-Na miaz? Nem bírod pillantásom, mikor te keresed azt? –Auróra nem felelt.
–Na gyere. Elmegyünk valamerre persze ha nem feszélyez a közelségem.
-Ha nem akarsz megölni, akkor veled megyek.
-Most inkább nekem kell a társaság és nem neked. - Auróra értetlenűl meredt
rá. Így ő folytatta.-Meg akarnak ölni.
A lány arcán széles mosoly suhant át.
-Jééé… ilyen is van?! Mégis ki akarna veled szembe szálni?
-Nem tartozik rád!!! És kérlek a hangnemen változtas, mert különben
megbánod.
-Ó… igazán? Most nagyon félek! –még mindig mosolygott. De mikor
megpillantotta a vámpír dühös arcát, lehrvadt a sajátjárol a gúnyos mosoly.-
Jól van na!!! Hová megyünk?
-Majd meglátod. De ezek után ne hidd, hogy jól fogsz mulatni halandó!!!
-Ne nevezz így! –rivalt rá.
-Mért, tán nem vagy az?!
-De…az vagyok. Most mi bajod van velem? –kérdezte gyermeki ártatlansággal,
mintha nem tudná mégis mi vele a baj.
Minden aprósággal képes volt derek idegeire menni. Föleg most, hogy
megakarják őt ölni, ez minden határon túl megy.
-Ne játszd meg hogy nem tudod! Tudom hogy tudod, és azt is hogy most… igaz
nem mutatod, de félsz. Mindennél jobban. Idáig bűzlesz a szagától! –igaz
hangja dühtől csenget, arca mégis vetekedett a víztükör simaságával,
szélmentes idöben. Megfejthetetlen volt a pillantása. Mégis jól kivehető
volt hangjából minden érzelme.
-Jól van na…. Bocsás meg! Igy most jobb? –Derek elmosolyodot.
-tudod, rád még rendesen sem lehet haragudni. Inkább vicces vagy mint
idegesítő. Persze ez nem igaz sok esetben.
-Ezt meg…
-Hagyuk ezt most! Teljesen elmegy a kedvem még az evéstől is, ha így
folytatod. –auróra dühösen karba tette a kezét, majd lehorgasztotta a fejét.
Derek felnevetet. Nevetése öblös, és telt volt. Gyönyör volt halgatni.
-most meg min nevetsz??
-Rajtad! –mondta nevetéssel bírkózva.
-Mi olyan vicces rajtam?!
-Nem érdekes. –átkarolta a lány vállát, ami igazán könnyen ment, hisz az
alig ért fel amelkasáig. Derek a maga 190 centiével, Aurórához képest óriás
volt. Az megfogta a férfi kezét, és levette azt a válláról.
-Igaz, hogy kicsi vagyok, de ne használj támasztékúl!!!
-Óóóó…. Pár nap múlva már nem ez lesz a válaszod erre. –Auróra összeráncolta
a homlokát, és úgy nézett fel Derekre.
-Valóban?! Ezt erősen kétlem.- Derek ismét felnevetet. –Na jó… mennyünk
inkább.
-Egyet értek. Már nincs sok időm napfelkeltéig. –azzal kimentek a
kastélyból, és útjuk a város belselye felé vezetett. Nem szóltak egymáshoz,
csak csendesen ballagtak, és megpróbáltak nem egymásra nézni.
Auróra megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de valahogy feszélyezte a
férfi közelsége. A közös múltjuk valahogy túl… kusza ahhoz hogy most
nyugodtan meglegyenek.
-Mond csak… köhöm…ettél már máma? –kérdezte a lány zavartan.
-Csak nem azt hiszed hogy te szerepelsz az étlapn?! –mosolyodott el a
vérszívó.
-Hááát… egy kicsit. –illusztrálta a kezével. –De ugye…
-Nyugodj már le! Mért olyan fontos ez neked? Egyenlőre nem úgy nézek rád
mint egy hordó sörre… ugyhogy nyugi.
Auróra zavartan elmosolyodot.
-Derek…
-Hümm? Megtorpant és lenézett a lányra.
-csak szeretnék… bocsánatot kérni a viselkedésemért. Tudom hülyén
viselkedtem és ha…
-Figyelj… vannak olyan dolgok, amiket egy megadfajta nem érthet, de te
különbvagy, és ne vágj ilyen mogorva képet, inkább halgas végig.
-Jo… de…
-Nincs de!
-Okééé!
-Szóval, veled sok mindent meglehet beszélni, mert ismered a fajtámat. Tudod
a szokásainkat, és valahogy fura hatásal vagy ránk.
-Vagy inkább rád! –széles mosoly suhant át az arcán és játékosan ringatózni
kezdet.
-veled nem lehet semmi komoly dologról beszélni!!!-elindult, faképnél hagyva
a lányt. –HALANDÓK!!!! Mégis mit vártam???! Nem lehet beszélni velük! Tök
fölöslegesen jártatoma szám!!
-Hééé… Derek! Várj meg!
-És ha nem?
-Akkor…akkor… -nem fojtatta. Igazából nem is tudta mit akar mondani.csak
abban volt biztos, hogyha most elkezd minden féle hülyeséget mondani, a
vámpír bedühödik, és neki szó szerint vége lesz.
-Halgatlak! Mi lesz akkor?!
-Nem tudom.
-Óóó… valóban?! Nos ha valamiben nem vagy biztos, akkor ne kezdj el
fenyegetőzni!
-Jól van!!!
-Tudod, már épp közel álltam ahhoz hogy megbocsátok, de inkább nem teszem.
Majd ha tudsz viselkedni!
A lány utána rohant, megradadta a karját, majd kényszerítette arra, hogy az
a szemébe nézzen.
-Derek… nem viselkedhetsz így velem!
-Mért nem? Szívem joga! Vagy ezt is meg akarod szabni?!
-Nem!! Kérlek… ne beszélj így! Ne haragudj. Nem akartalak…
-Megbántani??? Pedig sikerült.
-Már mondtam hogy bocsánat!
-Meggondolom hogy meg e bocsátok. –Derek elvette tekintetét, majd elindult.
A lány követte.Hosszu utat tettek meg, ám mégsem esett közöttük szó. Pedig
Derek szeretet volna csevegni,de… Aurórával nem lehetet. Csökönyös,
akaratos, és… folytatni sem érdemes, hisz mindenkinek van hibálya.Még
Dereknek is akad jó pár. De kinek nincs? Itt már csak az a kérdés.
Derek beleszimatolt a levegőbe, majd hírtelen megtorpant. Megragadta a lány
karját, magához vonta, mire az riadtan felkáltott. Derek első reflekszből
befogta a száját, és halakn csendre intette.
-Nyugalom. Nem vagyunk egyedűl! Követnek. –a lány nagyot nyelt. Félelem
futott végig rajta. Libabőrős lett, és felállt a tarkóján a haja. Derek
elengedte, majd körbenézet. Nem látott senkit, mégis érezt hogy nincsenek
egyedűl. Friss vértől bűzlött a környék. Pont uticéljuk felöl jött. –Auróra,
ha jót akarsz magadnak, nem mész el mellőlem.
-Mért? Valami baj van?
-Az nem kifajazés! Vértől bűzös a levegő. Friss vértől.
-Na és?
-Na és??? Hát nem érted? Ide most nem mehetünk be. Legalább is te nem.
-Tán szégyelsz?!
-Jaj, Auróra!!! Hogy mondhatsz most ilyet? –morgolódott.
-Akkor mért?
-Odabent egy vámpír van, vagy több is. Te meg ember vagy.
-Értem. Akkor az egódat félted!
-Hahaha. Nagyon vicces! Nem az egómat féltem. Hanem téged.
-Mért is?
-Ne firtasuk!
-Rendben.
-Most megfordulunk, és szépen elmegyünk. Oké?
Auróra épp válaszolni akart, mikor egy sotét alak megragadta Derek nyakát,
és a túl oldalra penderítette. Az megtántorodot, majd neki eset a támadónak.
Nem tudta ki az. Egy sötétbőrű, villogó barna szemü vámpír volt. Nem szólt
semmit, csak úgy tett mintha Derek tükörképe lenne. Utánozta lépéseit, majd
mikor ezt Derek nem bírta tovább, torkon ragadta, és egy közeli fához vágza
hatalmas erővel.
Villám sebsen utána ment, majd felkapta, megragadta a torkát, és dühtől égő
szemekkel meredt a támadóra. Az a lányra fordította minden figyelmét.
-Mit akarsz tőlem?-kérdezte dühtől perzselt hanggal.
-A halálodat!
-Mért?
-Nincs magyarázat! Te vagy itt a leg ídősebb, és…
-A helyem kell igaz?
Az nem felelt. Sokatmondó pillantásokat vetet Aurórára.
-Auróra! Ne nézz a szemébe! Bármi legyen is ne tedd azt! –a lány szót
fogadott. Legalább is egyenlőre.
-Vagy a lány?
-Sokat cívódsz vele?! Mért nem ölöd meg? Vagy nem tudod?
Derek elengedte a nyakát, majd egy hatalmas ütést mért rá. Az eleset, majd
halkan felnyögöt, végün nevetés tört ki belőle.
-Min röhögsz? –kérdezte dühösen derek.
-Te beleszerettél egy emberbe!! –mondta nevetve. –Így elpuhultál, Derek?
-Honnan tudod ki vagyok?!
-Nem fontos. Csak az a lényeg, hogy puhány vagy! Még megölni sem tudnál!
-Ne kényszerícs rá!!!
-Óóó… a lelkedbe gázoltam?! Cegénkém!! Mily’ rémes ha leleke van valakinek!
Nem igaz?!
-Tünny innen amíg szépen mondom! –szólt fenyegetően.
-Rendben! De nem leszek sokáig távol. Azt igérhetem. –felkelt, méllyn Derek
szemébe nézet, majd néhány pillanat múlva eltünt. Derek megsemmisülten
nézett utána.
Vajon ki volt ez? És mit akart tőle? Hisz ő nem ártott neki. Akkor meg mért
akarja a helyét? Vajon őt is Maximilian küldte? De ki az a Max????
Derek értetlenűl nézet a vámpír nyomába. Nem értette az egészet. Hisz
minden olyan bizonytalan lábalon állt, hogy ezt még egy tapasztalt
lélekbúvár sem tudná kibogózni a dolgot.
-Ki… ki volt ez Derek? –kérdezte riadtan a lány.
-Nem tudom. –rázta meg a feját a férfi. –De kiderítem. Azt biztosra veheted.
-Mit akart?
-A helyemet, vagy pedig téged. De az első esélyesebb. –elgondolkodva maga
elé meredt, majd halkan, szinte alig halhatóan megszólalt- mennyünk vissza!
-Részemről oké.
Gondolatok ezrei kavarogtak Derek fejében, és mind eme titokzatos alak körül
forogtak. Nem tudta ki az, de abban biztos volt, hogy ugyan azért jött,
miért az ember is. Megakarta őt ölni. Csakhogy ez nem jött össze. Hisz, mint
ahogy a vámpír is mondta, Derek az egyik legídősebb ezen a környéken. Szép
kort megélt, hisz az 1100-as évek elején születet, messze ettől a helytől.
Igazat megvalava még ő sem tudta pontosan mikor látta meg a „napvilágot”. A
múltját hatalmas köd takarta, és kiutat nehezen lehet benne találni eme
mérhetetlen rengetegből. Olyan mint a sötét éjszaka. Ha nem jön a fénysugár,
nincs kiút belőle, és elveszhetsz örökre. De mindig jön a fény, igy a
veszélynek is vége szakad. Kivéve egyszer. Mikor az éj egyidőben van a
nappallal, akkor megzavarodik minden. Egy darabig nincs kiút.
Auróra megzavarodottan ballagott a vámpír mellet. Haját a szemébe fujta a
szél, és ez eszébe jutatta, mennyire nincs megelégedve magával. Gyűlöli a
hját, pedig sokan irigyelik érte. Szeretett volna szép sima, egyenes szálu
hajt, de ez sajnos Pont neki nem adatott meg.
Szeretett volna magasabb lenni, hogy ne keljen felnéznie másokra mikor egy
kicsit kemény akar lenni. Mert nehéz úgy viselkedni, hogyha a tekintete
nincs egy vonalaban másokéval.
Hatalmasat ásított, majd nyujtózva belekarolt Derek karjába. Az lenézet rá,
majd morcosan összevonta a szemöldökét.
-Már meg bocsás, de nem vagyok bank! –a lány azonnal kapcsolt. Elengedte a
férfi karját és morcosan felnézett rá.
-Jolvan na! Egyenlítettél! Most jobb??!
-Igen. Sokkal! –huncut mosoly suhant át az arcán. Diadalmaskodott, és ez
tetszet neki. Végre egy igazi győzelem a mai napon.
-Most min bazsajogsz?
-Nem fontos. És most nem is akarok vitázni veled.
-Messze van még?! –nyavajgot.
-Igen.
-fogjunk taxit!
-Ilyenkor?
-Ahha. Mért ne?
-Mert ilyenkor már… mindegy. Késővan nem?!
-De. –Derek megtorpant, felkapta a lányt a karjába, mire az felkáltott. –Mit
csinálsz?!!
-Viszlek.
-Ó… köszi …de…
-Tudom. Tudsz járni is, és fáradt is vagy. –Auróra elmosolyodot. Szívből
jövő, hálás mosoly volt ez.

Auróra útja a fűrdő után egyenesen az ágyba vezetet. Viszonylag hamar
elnyomta az álom. Elösször azt hitte azzal az őrült vámpírral fog álmodni de
az a közelébe sem férközöt a tudatának. Viszont más igen.
Derek vot az aki befurakodott ámaiba. Úgy, ahogy ébren nem is gondolna rá.
Derek karjaiban volt, szorosan, úgy mint mikor hazafelé hozta. Épp mipor
megcsókolta volna, egy furcsa zajra lett figyelmes, és felriadt.
Odakint már hétágra sütött a nap, felhők usztak az égen, madarak repkedtek,
néha a nap előbujt rejteke mögül. Neki mégsem ez volt az ami a világ fontos
dolgao közé tartoztak. Inkább az álma. Biztos sokunkal volt már olyan, hogy
az álmunk nem hagyott nyugodni, és addig törtük rajta a fejünket, míg rá nem
jöttünk vajon mit jelenthet. Ő viszont félt, hogy valami olyasmi van benne
kibontakozóban, ami úgy sem lel viszonzásra. Hiszen Derek vámpír, ő maga
viszont egy apró földi halandó. Ráadás képpen, az apró minden értelemben
igaz, és ez bántotta a legjobban. Reggel még sosem hagyta el a kastélyt.
Mindig ott volt, hisz nem talált volna el ide. De ha felírja a címet, és ha
hív egy taxit, akkor bátran elmehet, hisz ugyan ezzel a közlekedési móddal
vissza is jöhet. De honnan szerez pénzt?! Ez már mellékes ha az alapterv
megvan.
Talán kölcsönvehetne némi fénzt Derektől. Csak nem fog megharagudni emiadt.
Kikászálódott az ágyból, lezuhanyozott, és lement a hatalmas nappaliba.
Kutakodni kezdett. De nem kellet sokáig ezt tennie, hisz a folyosón az
asztalon egy cetli volt, mellete némi pénzzel. Ő elmosolyodott,felkapta a
pénzt, aztán a telefonhoz rohant. Tárcsázta a taxitársaság számát,
lediktálta a címet, és egy darabig türelmesen várta a szálító ezköszt.
Vagy egy óra telt el mire megérkezet. Sokat késet, és ez nem csak egy
szempont.
A Szent Mihályi úthoz vitette magát. Úgy gondolta megnézi egyedűl, és ha
Dereknek még mindig lesz kedve, el jön vele is. Kifizette a viteldíjat,
aztán nekivágot a sétának. Az utat hatalmas tölgyesek szegélyezték, és
csupán néhol engedték betekinteni a napot a sűrű lombok közé. Az út a
Luxemburg parkhoz vezetet. Végig ott virít az út szélén, fűre lépni tilos,
angolúl, és franciául. Még szerencse hogy konyított egy keveset az angolhoz.
Máskülönben nem igazán értenék meg őt.
Persze Derekkel könnyű hisz ő beszél egy keveset magyarúl, és amit nem tud,
azt hol angollal, hol franciával helyetesíti. Szóval könnyebb vele
diskurálni.
A parkban mókusok szaladgáltak, szerelmes párok kószáltak, és persze
rendőrök. Tegnap bizos meghalt valaki…. Futott végig a gondolatain, hisz itt
most helyszinelnek, halotkémek rohangálnak, és egy részen sárga szallaggal
elkerítették a terepet. Rémes!!! -Derek akkor ezért nem akart bejönni ide
azok után. Nem akarta hogy meglássam, és furán érezzem magam tőlle -
gondolta magában. –Mindent szemügyre véve, elég rémes látvány. Akár engem is
megölhettek volna. De nem tették, mert nem voltam egyedűl.
Amilyen gyórsan csak tudot, kiment a parkból és keresett egy kávéházat.
Érdeklődöt, és kiderült, a legközelebbi a La Coupole a Boulevard du
Montparnasse úton van. Így odament. Útközben megcsodálta a kirakatokat, a
csodás ruhákat, az embereket, és az öregebbnél öregebb épületeket.
Beült a kávéházba, rendelt egy capucchinot, és míg arra várt, bámult kifelé
az ablakon.

III.
Ez kellemes alkalom volt arra hogy kicsit gondolataiba merüljön, és
töprengjen azon, vajon mit várhat az élettől. Szerette volna ha az élete nem
lenne ennyire kiszámíthatatlan, és magányos. Igaz voltak barátai, de nem
olyanok akiket szeretett volna. Hisz minden olyan bonyolúlt az ő
életében. Nem lehet nyomon követni, tömve feszültséggel, és magánnyal. Hogy
mért, azt nem tudta. De mégis jó lett volna kitalálni.
Kávéházi magánya nem tartott soká. Egy fiatal, huszas éveiben járó férfi
lépett mellé, két pohár borral a kezében. Minden kérdés nélkül letelepedett
Auróra mellé, és fürkészni kezdte. A lány ráemelte tekintetét, keserüen
elmosolyodot, majd felsóhajtott. Nem értette most mivan. Tán nem villog elég
élesen a „Hagy békén” felirat a homlokán? Pedig ő érzi hogy az ott van,
akkor más mért nem veszi észre? Szerinte tisztán látható. Figyelmesen
megnézte a fickót. Helyes kis körszakál keretezte az arcát, hatalmas kék
szemei vakítóan csillogtak a rásütő fényben. Egy fekete kabátot, fehér
sejemnek látszó inget, sötétkék farmert viselt, hozzá illő fekete
börcipővel.
-Üdv. Nem bánja hogy ideültem? –kérdezte, némi Brit akcentussal.
-Nem. –ingatta a fejét Auróra. Persze közben teljesen mást gondolt.
-Láttam hogy mily’ egyedül van, így bátorkodtam idejönni. –a lány elé tolta
az egyik pohár italt, majd elmosolyodott.
-Ki maga uram? –kérdezte gyanakvóan a lány.
-Jaj… bocsáson meg! A nevem… Art Black.
-Űdvözlöm. Én Auróra vagyok. –kis szünet után hozzá tette- Az Art, az Arthur
rövidítése? –a férfi bólintott.
-Igen. Szép ritka neve van kisasszony. Mi járatban itt Párizsban?
-Egy barátomnál vagyok itt néhány hétre. –ezt kimondva gondolatai újra Derek
köré csavarodtak. Vajon az piszkál bele a gondolataiba? Ha igen akkor nagy
dilit csap! Csak tudja meg!!!!
-Ahha. Kéri?-nyujtotta a lány felé az egyik poharat. Az elvette, majd szinte
alig halhatóan megköszönte. Belekortyolt a borba, aztán ujra kikémlelt az
ablakon. Végre meghozták a capucchinóját. Boldogan elmosolyodott, aztán
belekortyolt. Már rég erre vágyot. Mivel Derek nem fogyaszt ilyesmit, így
hanyagonia kellet ezt a szokását. Pedig megszálotja volt a remek
capucchinónak. Igaz, ez keresve sem volt olyan jó, mint amit otthon szokott
inni, de azért megteszi.
-És hogy tetszik a város? –tudakolta Art kíváncsian.
-Nagyon. Minden olyan szép –elmosolyodott.- Gondolom maga sincs még itt
olyan régóta.
-De viszonylag igen. Közel s távól úgy tíz éve. –Auróra álla leeset.
-Azta! Én csak néhány hete jöttem. –ismét kortyolt egyet a pohárból, majd
mikor kiitta, félre tette azt, és maga elé húzta a borral telt poharat.
-És meddig marad? –a lány kezdte úgy érezni a pasi nem csak csevegni akar
vele. Talán…. Nem!!! Ez bolond ötlet! El is vetette egyből. Minden esetre
belekortyolt a borba, egy gyors fintor halat át az arcán.-Nem izlik?
-Hááát… az igazat megvalva nem nagyon.- rápillantott az órájára, aztán ki az
ablakon. Mikor meglátta milyen sötét van kint, felpattant, és szabadkozni
kezdet.- Sajnálom, de nemkem most mennem kell!
-Hisz még korán van! Maradjon. –kérlelte, miközben megfogta a lány
csuklóját.
-Nem…nekem tényleg mennem kell! –ismét kinézett az ablakon, és mikor
megpillantotta Dereket, hatalmas kö esett le a szívéről. Kérleően ránézet,
mire az elindult befelé. Széles mosoly ült az arcán.
Odaérve megköszörülte a torkát, mire Art felpattant, elengedte a lány
karját, és méjjen Derek szemébe nézet.
-Szia!- mosolyodott el Auróra.
-Szia. Ki ez?! –fordúlt a férfihez.
-Ó… ő Art Black. Art, ő a…
-Derek Frost!-kezet nyujtott a férfinak, Art kézfogása erőteljes, ám mégsem
olyan erős volt mint Dereké.-Mehetünk?
-Ahha. Már épp indulni akartam. –kifizette a capucchinót, majd elköszönt
Arttól, és Derekkel az oldalán elindúlt kifelé.
-Frost?
-Ahha.Jobbat nem tudtam kitalálni.
-Nincs másik nemved?
-Mért az ördögnek van? –vágott vissza. Azt mondják, a legjobb támadás a
vissza kérdezés. Most ő is ezt használta. Mint elötte oly’ sokan.
-Nincs…de…ez így nem ér!!! –tiltakozott a lány.
-Folyton rám gondoltál!!!- zsörtölődöt.- és ne akard letagadni. Tudom mikor
hazudsz.
-A franc!!! Ez meg hogy lehet?!
-Ez is egy képeségem. Jó nekem. –mosolyodott el. –Igy hiányoztam? Én mondtam
hogy más lesz a véleményed rólam.
-Persze hogy más ha belemászol a fejembe!! –kiáltott fel Auróra.- Szálj ki
onnan! Nem adtam rá engedélyt!
-Jolvan na! Nyugi kislány! –Derek elengedte a karját, majd egyedül indult
tovább. Nem értette mi ebben olyan nagy dolog. Igaz, az ő fejébe még senki
sem akrt bemászni, de annyi biztos, nem örülne neki. Ez úgy látszik közös
dolog az „emberek” töbségénél.
-Várj meg!!! –kiált utána a lány. A férfi megtorpan, bevárja Aurórát, majd
tovább indult. Őrült annak hogy a lány rájött mit próbált ki. Viszont a
kíváncsiága tovább élt benne. Vajon akkor is ily’ érzelmeket táplál majd
iránta mikor nem túr bele az elmélyébe? Vajon akkor is epekedve várja majd?
De mégis mivel érdemelte ki mindezt?
Felsóhajtott, felnézett az égre, beletúrt rövid barna hajába, majd zsebre
vágta a kezét. Gondolatai vissza-vissza siklottak az előző napi támadásokra.
Meg akarják ölni, bosszut akarnak rajta állni, de vajon mért? Tehetett
valamit, mikor nem volt tudatában? Mikor a benne élő bestia bitorolta az
elmélyét? Az előfordúlhat. Szinte mindennél biztosabb. Hiszen olyankor oly’
dolgokat is megtesz, miket épp eszével nem tenne. Talán…megölte egy
fajtársát, és azért akarja Maximilian a fejét? De ha tényleg erre fáj a
foga, akkor mért csicskásokat küld, és mért nem maga végzi el a piszkos
munkát? Talán még ő is gyengébb mint Derek, és ezért nem mer szembenézni
vele. Végül is minden lehetséges. Az ég világon minden.
Gondolat menetét Auróra szakította félbe.
-Min töröd magad?
-Csupán gondolkodom. Nem nagy dolog. Mindenki képes erre. Még te is.
–elmosolyodott bántó poénján, majd lehevadt arcáról a mosoly. –Ne haragudj.
Nem volt szándékos.
-Ja persze. Csak nincs kit csesztetned, így engem….
-Naaa… mondtam hogy nem volt direkt! –szólt felháborodottan.
-No lám, ismerős helyzet igaz?! Egyenlítettem! Haha.
-Egen, de nem sokáig. Mibe hogy eljön az a nap, mikor segítségre szorúlsz
majd megint?! –mejtorpant, leintet egy taxit, beszáltak, aztán haza vitette
magukat. Kifizette a viteldíjjat mindjárt az út elején, és talán kicsivel
többet is adott a kelleténél. De őt a pénz nem vágta földhöz.
Út közben több szó nem esett közöttük. Mindketten halgatásba burkolóztak.
Auróra gyanakvó pillantásokat vetet Derekre. Valahogy nem akarta elhinni
neki, hogy tényleg kiszállt a fejéből. Igaz most nem járt ő minduntalan a
gondolataiban, csak a szíve akart kiugrani a helyéről. Letekerte az ablakot,
majd pillantását a férfira függesztette. Annak arcán széles mosoly ült.
-Min vigyorogsz?-fakadt ki magából. Derek odahajolt hozzá, majd a fülébe
súgta:
-A szíved olyan gyorsan ver, mindtha félnél.
-Én nem félek! –emelte fel a hangját.
-Csüüüüü… nyugalom. Vagy valami más bajod van? –arcán még mindig ott
díszelgett az a mindent tudó mosoly.
Auróra jobbnak látta hogyha inkább meg sem szóllal. Halgat és megpróbálja
lekzdeni szíve vad ritmusát.

Auróra, rádölt az ágyára. Már vagy egy teljes órája egyedűl dekkolt a
kastélyban. Könyökére támaszkodott, aztán szemeit a plafonon virító
csillárra meresztette. Felsóhajtott.
-Unom magam!!! –zsörtölődött.
Felkelt az ágyról, kiment a páncélokkal és szobrokkal díszített folyosóra,
végig masírozott rata, lement a lépcsőn át a nyugati szárnyba. Felnézett a
hosszú lépcső sorokra, kifujta a levegőt majd nekivágott a lépcső
rengetegnek. Felballagot rajta, és csodálatára, itt másmilyen volt a
díszítés. Kisértetiesebb, nyak szirtet borzolobb. A sötét falakon gyertyák
halvány fénye világított, mellyek kevés fényt adtak. A folyosó végéről egy
ajtó nyilt. Hatalmas kétszárnyú tölgyfa ajtó.
Keze elindult a kilincs felé (melly egy aranyozott ördög fej volt), féluton
azonban megállt a keze. Kérdések ezrei kavarogtak a fejében. Vajon mi lehet
az ajtó mögött? Nagy baj lesz ha bemegyek oda? Vajon ez Derek szobája? Vagy
egy újjabb hosszú folyosó vár rá?
Ez volt az , amit még ő sem tudhatot. Mindenesetre kinyitotta az ajtót, és
belépett a sötét folyosóra.
Semmi megvílágítás, csupán áporodott levegő. Mondhatni elviselhetetlen a
„bűz”.
-Miaz… itt nem szellőztet senki? –fakadt ki magából Auróra. Most sajnálta
igazán hogy nincs nálla egy zseblámpa. Itt a gyertyával megszívná, hiszen
csupa pókháló minden. Magában azon rimánkodott nehogy a hajában landoljon
néhány bogár, mert azt nem tudná elviselni. A folyosó közepén ballagot, ám
mivel nem látott semmit, minduntalan megbotlot. Apróbb nagyobb csúnya szó
hagyta el a száját, hisz most nem volt vele senki aki ezt megvetné. Legalább
is reméle hogy egyedűl van.
Egyre gyorsabban vert a szíve, és a levegőt is hatalmas kortyokban szedte.
Ha most megnéznék a vérnyomását, biztos a plafonon lenne.
Nem azért mert félt, inkább a dolgok váratlan szerü történései miat. Hiszen
itt a Sötétben, nem tudhatta mikor ugrik ki valaki valamelyik sarokból, és
veti rá magát. Ilyenkor örülne egy jó kis képeségnek. Például hogy láson a
sötétben. Tuti nem lenne ilyen gondja. Egyszercsak falnak ütközött.
-Basszus! –mordúlt fel. Megdörzsölte a homlokát, majd kitapogatta, hátha
talál valahol egy ajtót. Derek nem volt a kastélyban, így egy szál maga van
ebben a hatalmas… „romhalmazban” legalább is kívülről az.
Már vagy fél órája tapogatja a falat, de még mindig nem találta meg az
ajtót.
Lehet hogy arrébb van? Vagy a másik oldalon? Hát… minden esetre jól jönne
egy kijárat! Kezdet előtörni benne, hogy ő mennyire utál egyedűl lenni. És
most tessék!!! Be van zárva egy száll magával egy folyosóra.
-Ez aztán jó! Ha megkérdik mit csináltam a nyáron, felelhetem hogy egyedűl
vol…- zajt hallot, nem is olyan messziről. Megfordult, majd egyre
hangosabban vette a levegőt. –na jó!! Most már parázom!
Ujjabb zaj, és ujjabb és ujjabb. Fülét a falra tapasztotta. Alig hogy ezt
megtette, a fal eltünt és ő sikoltva beesett egy gyertyákkal kivilágított
szobába.
Gyorsan kapkodta a levegőt. Nem tudta hova került, és ez idegesítette a
legjobban. Szerette volna tudni mégis merre van, de nem tudta betályolni
magát.
-A francba!!! Hol vagyok? –suttogta.
-Egy helyen, ami nem tartozna egy halandóra! –szólt egy férfi rekedt, de
mégis fátyolos hangon. Magas volt, vékony, és a bőre rettenetesen fehér.
Aurórának volt egy olyan érzése hogy a fickó vámpír. Ám nem mondta ki
hangosan. Félt attól, hogy a férfi letorkolja, hisz mit tudhat egy
„halandó”?! Erre a válasz szörnyen egyszerű. Nem tudhatnak erről az ég
világon semmit. Hisz csupán a külső alapján döntenek, nem pedig a
tulajdonságok alpján. Pedig ha jobban belegondolunk az lenne igazán a döntő
szempont, nem pedig a külső. Hisz az mit ér? Semmit!! Lehet az ember csinos,
jól öltözött, nem ér el vele semmit, csak magára vonja a vámpírok figyelmét,
és eléri ezzel, hogy ő legyen az aznapi „fogás”.
-Mért nem szabadna itt lennem?! –fortyant fel. –egyálltalán ki maga?
A férfi nem válaszolt azonnal. Csendesen végigmérte a lányt, elmosolyodott,
de nem szívből jövő mosoly volt az. Gyűlölet, és harag párosult benne.
-A válasz egyszerű. Nem tartozól közénk, ezért nem neked való ez a hely.
Érted? Vagy ez túl sok a csöpnyi agyadhoz képest?! –Auróra elfehéredett a
dühtől. Már majdnem ütötte a fickó szinét. Haragudott, amiért lebecsülték a
tudását. Mégis mit nem értett, hiszen egy vámpírral lakik egy fedél aladt.
Mi lehet még annyira meglepő, hogy gondot okozna neki?
-Nem sok. Nagyon is értem. És ne beszéljen így velem, akaár ki is maga!!
–rivalt ismét a fickóra Auróra.
-Nocsak, nocsak, nocsak! –mosolyodott el. –Mily’ okos kérdést tettél fel a
teljesítményedhez képest. Gondolom most megint ott lapang benned a düh, hogy
mégis hogy merek ilyet mondani. Még kérdésnek is rémes nem igaz?
-Maga Dereket keresi? –karbatette a kezét, majd rosszallóan nézett a
fickóra. – és ki maga egyálltalán?
-Drága, drága, Auróra! Mindig olyan érdektelen kérdéseket teszel fel! Hát
nem tanít semmire sem téged ez a félnótás?
-Ő nem félnótás!! –emelte fel a hangját.
-Nocsak! „Bogarat” ültetett a füledbe?
-Nem. –rázta meg a fejét a lány. –nem ültetet bogarat a fülembe, és nem is
fog soha.
-Mégis véded. Nem tennéd ezt ha nem éreznél iránta semmit sem. –a férfi
hangja nyugodt, és bársonyos volt. Mégis érződött benne, valami nyakszirtet
borzoló, félelmet keltő mellékhatás, amin még egy hét pszihiátriai kezelés
sem segítene. –Tudod, az a halandók nagy hibálya, hogy olyanok mint egy
nyitott könyv. Minden érzelmük leolvasható az arcukról.
-Ja…és gondolod a tiedről nem!? Pedig egy magadfajta, egoista marháéról is
látszik mit gondol! –szólt nyugodtan Auróra. Talán a belső érzéseihez képest
túl nyugodtan. – Azt hiszed nem tudom mit forgatsz a fejedben?! Szívesen
kiszívnád a véremet, most rögtön, de nem teszed, mert nem vagyok a tied.
Szerinted más tulajdonában állok. De tévedsz. –önelégűlten elmosolyodott. A
vámpír ezt nem türte tovább. Igaz neki is van valamiféle erzelm, és ez az
egész bántja az egóját.
Egy hirtelen mozdulattal ott termett, megragadta Auróra torkát, és magafelé
vonta.odahajolt hozzá, harapásra nyitotta szályát, ám az utolsó pillanatban
megállt.
-Tudod hogyha akarnám, megölnélek. De nemkem elég az hogy rádhoztam a
frászt. Egyenlőre. De ha tovább sértegetsz, igérem…megteszem amit Derek nem
tett meg. –ellökte magátol a lányt, mire az fuldokolva kapott a torkához.
Köhögött egy párat, aztán halkan megszóllalt.
-Ki…ki maga? –most némi tisztelet érződött a hangjában.
-Na… látod tudsz te némi tisztelettel is beszélni. –húzodott ördögi mosolyra
az ajka. –A nevem… Maximilian.
Auróra jobban szemügyre vette a fickót. Ébenfekete rövid haja elkápráztatta.
Vakítón csillogó sárbarna szemei, megbabonázták azt, ki belenézett. Rabul
ejtette a tekintetet, így a lány sem bírta levenni rólla a szemét hosszú
ideig. Fekete vászon nadrág, fekete selyeming, és mindehez illő fekete
börcipőt viselt. Káprázatos látványt nyujtott. Még egy halandó ember is
megírigyelné ezt az összhangot.
-Nos, hogy már tudja az én nevemet, így nekem nem kell bemutatkoznom. Igaz?
–kérdezte mosolyogva. Ám mikor meglátta Max arcát, lehervadt az arcáról a
mosoly.
-Valóban, ez így ig