A nő a terem közepén ült. Tartásából fenséges magabiztosság sugárzott. Igényes eleganciáról árulkodó ruháinak redői között buja ívű trónszék volt kivehető. A maga földöntúli fennköltségével már szinte feszéjező volt, ugyanakkor hívogató.

Zavart tépelődést keltett a lányban, aki bárhogy is állta a nő merev tekintetét, magában nem tudta hová tenni. A rá meredő hideg szemekben való kutatása meddő maradt. Aggályai támadtak. Ez a nő kívülről a teremtés művészetébe öntött szépség volt, de belülről teljesen üresnek érezte. Minél tovább csüngött tekintete a szürke szemek mélytavú világában, annál inkább botladozott benne az öntudat, s minél erősebb nyugtalanság hatalmasodott el rajta. Váratlanul a nő megszólalt, csengő, falakig burjánzó hangján:

-Ne félj kedves! Fölösleges. Úgy sem ér semmit- szavaival a lányban alakot öltött a rettegés. A nő kissé felhúzta szemöldökét, majd lágyan megkérdezte:

-Megijesztelek?...Egészen beleborzongsz a szavaimba. Ide érzem a félelmedet. Bennem dobog a szíved- pillanatnyi szünetet tartott, és úgy viselkedett mint, aki a lány elméjébe akar betekinteni. A lány hiába hunyta be szemét, magán érezte a nő kutató tekintetét. 

-Gondoltál már valaha arra, hogy vannak lények, kiket vonz a félelmed? Nekik a véred táplálék, a sikolyod pedig gyönyörű ének...-  a nő szavai  egyre eszelősebben visszhangoztak a lány fejében, kinek vonásain meztelen riadalom cikázott át.

-Jaj, látnod kéne az arcodat- kuncogott fel a nő. Titkon derült, mint egy rossz gyerek saját csínytevésén. Folytatta és hangjából érződött, hogy jót mulat a játékán:

-Átsuhant a fejedben Drakula és a többi vámpír meséje. Elárulom Neked, hogy a mesék nagy része, nem csak kósza mendemonda. Létezésünk a legnagyobb misztériumok egyike, hiszen itt ül egy előtted- jelentőségteljesen letekintett a lányra.

-Gyere közelebb és beavatlak ebbe a titokba- kitárta karját. Ruhájának ráncai átrendeződtek -Gyere, gyere nyugodtan! Ne rémülj meg a trónszék ridegségétől. Csacska önámítás. Hiúságunk utolsó mencsvára. Mert, bár mi vagyunk a hatalom birtokosai, nem juttathatjuk ezt kifejezésre, mindössze tiszteletet követelő pompába öntjük, mely azon kiváltságosok előtt nyílik meg, kiknek megadatott, hogy bebocsátást nyerjenek birodalmunkba. Hírül vinni, pedig csak azoknak állna módjában, kiket az a szerencse is érne, hogy élve távozhatnának - szünetet tartott. Úgy tűnt, a csöndet figyeli -Már most nagyon gyorsan ver a szíved. Nyugodj meg kedves, különben elég nehéz lesz uralkodnom magamon- a lány remegett, mégis teste fellázadt természetes rettegése ellen és engedett a nő hívásának. Amikor megfogta a nő kezét, az magához vonta és így folytatta:

- Kár azon aggódni, amin már úgysem változtathatsz. Minden létezés ára a halál. Jelen esetben a Te halálod. Jobban teszed, ha nem húzódsz el. A félelmed szaga csak megrészegít, és még a végén elhatalmasodna rajtam a vadállat. Az meg ugyebár igen kellemetlen következményekkel járna- erre sejtelmes kis mosoly rebbent meg a nő arcán. Közben lassan, szinte észrevétlenül közelebb hajolt a lányhoz. Kitátotta ajkait, amiből hegyes szemfogak tűntek elő. A lányból könnyek törtek fel. Zokogás rázta meg a vállát, de egyébiránt nem mozdult. Tagjai elnehezedtek. Nem engedelmeskedtek akaratának. A nő elérte a lány puha nyakát és bőrébe vájt. A kapkodás vagy a sietség legkisebb jele nélkül, mégis leplezetlen mohósággal szívni kezdte vérét, mígnem a lányból elfogyott az erő, és sírása elhalt. Ernyedten, de még élve dőlt a trón kartámlájának. A nő visszahúzódott helyére és ráérősen megvágta alsó karját. Oly' lassan emelte fel másik kezét, villantotta ki körmét és nyesett csuklójára vérzésnek induló sebet, mintha élvezni akarná a pillanatot, amit átitatott a lány haldokló zihálása.

-Íme a legfontosabb lecke fajtánkról- mondta -Vér  és éhség vagyunk- azzal a leány felé nyújtotta karját. Az erőtlenül utána kapott. Habozott kissé, de élni akarása erősebb volt undoránál. Ivott, és melegség kúszott végig a halálban megfagyott erein. Az erő átjárta tagjait.

Aztán a nő elhúzta tőle, majd hanyagul a karfára támasztotta kezét. Jéghideg tekintete elmerengett azon, ahogy egy-egy vércsepp kanyarogva lefolyt önnön tenyerén, majd hosszú, finom ujja hegyéről a padlóra esett. Földet érésük nyomán furcsán hangosnak tetsző koppanások töltötték meg a hatalmas termet. 

A lány lehajtott fejjel térdepelt azelőtt, aki elvette az életét és vérével együtt sötétségbe burkolózó halhatatlansággal ajándékozta meg. Még szaggatottan rángatózott, amikor előre hullott haja mögül tekintetét a nő sebére vetette. A vörös vágás, amiből az imént ivott, már nem csúfította a tökéletes, sápadt bőrt. Egyszerűen felszívódott. Ekkor vette észre, hogy a koppanások megszűntek.

Ezzel egy időben puha ujjakat érzett az álla alatt és a nő másik keze gyengéden felhúzta fejét. Így a lány haja hátracsúszott, és láthatóvá vált átalakult arca. Vonásaiból eltűntek a halandók mulandóságai, a szeme csillogott, tétova, ideges, áldozatra leső fénnyel. Gyönyörű volt és kegyetlen. Szája sarkában maradt egy kis vér. A nő mutató ujjával megtisztította, majd saját éhségét újfent csitítva lenyalta önnön ujját. Aztán megsimogatta a lány fejét, eligazította tincseit. Precíz gondoskodással viseltetett gyermeke iránt. Végül, mikor minden tökéletesnek bizonyult, megszólalt:

-Az éjszaka megölelt. Ezentúl száműzött leszel. Nem ad majd otthont, csak a sötétség. Árnyék vagy csupán- majd elmosolyodott és hozzá fűzte: -Uralkodó árnyék.

2004. július