Az éjszaka sötét leple fonódik csendben körém,

Halk, zuhanó árnyak kúsznak lassan mögém,

Mellém, s elém,

Köröttem az éj minden fényt felél.

Párnázott mancsom puhán ér földet

Kitolódó karmaim gyengéden vájnak a porhanyós földbe:

Hangtalan suhanok, csak a Hold világítja sápadtan utamat,

Köröttem az éjben társaim kushadnak,

Földön fekvő, mancson nyugvó, borostyán szemek,

Melyek nem tűrnek idegen tekintetet,

Álmosan lesik minden mozdulatom.

Most végre megmutathatom!

Vad vágtába kezdek, érzem a szagokat,

Előlem az éjszaka semmit el nem rabolhat.

Mindent érzek, látok és figyelek

Az előttem szaporán sípoló tüdöre ügyelek.

„Nem bírja már soká… Hol marad a harc?”

Zúgolódik körülöttem az erdő-alj.

Felkapom fejem: csak szidjatok,

De most végre megmutathatom,

Hogy nem hiába nő szőr a testemen,

Nem hiába hoz győzelmeket az életem.

A vágta lassul, agyam kitisztul,

Nem csak a vér élteti az éjszakát!

Fülemben dobol az adrenalin

Puhán érik a földet mancsaim,

Nesztelen mozog tovább,

Ahogy megérzem közvetlen közelről a félelem szagát.

Hamarosan meglelem az áldozatot:

Összegörnyedve egy fatörzsön kuporog:

Reszket a félelemtől.

Retteg a benne élő szörnyetegtől.

Fáj neki, hogy övé a tudat:

Egy fenevad az életéért rohan.

Felpillant, meglát:

Felfogja, meghátrál.

Halk szavak, gyenge morgás hallatszik a bokrokból:

„Gyerünk! Tépd ki a gégéjét!” – hallom indulatból.

Lerázom magamról a szörnyű késztetést:

Hogy hátatfordítsak mindennek, s elfeledjem e rémmesét.

Ugrásra készen ülök a lábamon,

A vézna nőalak a fatörzsön hátratántorog:

Néma sikolyra nyílnak keskeny ajkai.

Elködösítem elmém: nem akarom halani!

Fenyegető morgás, hatalmas, lendületes ugrás,

S a női árny magán érezheti a föld lágy nyomását.

Könny csorog arcán, könyörög szeme.

Csak ne kelljen látnom… Csak ezt ne!

Hatalmas karomat felemelem, s lecsapok

Az alak arca elé kapott,

Pergamen bőrét szakítja a karom, a lendület

A világba beáll egy pördület,

Ahogy megérzem a kiömlő vér szagát

Széttépem a sikító nőalak torkát.

Felzabálom még dobogó szívét,

Majd alakomat elnyeli a sötétség.

Vérző hullája fölött még lebeg a lélek

De nemsoká’ elhagyja ezt a földi létet,

S testemben ezután nem marad más,

Mint a velőtrázón vonyító farkas-magány.

2006-05-28